A nyakék nyomában 1. fejezet

(Mitológia, istenek, boszorkányok, sámánok, szellemfarkasok.... szóval egy történet, amikben vannak élőhalottak, mégse ők a főszereplők)

A nyakék nyomában

Sámán krónikák első kötet

- Hidd el, ifjú hölgy, nálam biztosra mehetsz - meresztette fakó szemeit Nonnára az utcai tenyérjós. "Még hogy ifjú hölgy, én! Ha csak a felét veszem az eddig leélt életemnek, már az kétszerese a tiednek." A még így is fiatalnak számító boszorkányhölgy szúrós, menta zöld szemeit komoran összehúzva meredt a körülbelül negyven évesnek tűnő nőre. A boszorkányok sokkal később korosodnak, nem véletlen, hogy Nonna még csak húsznak nézett ki. Nagyot sóhajtva túrt sötét vörös hajának arany és fekete szálaiba. Macskaszerű pupillája a fénytől vonallá zsugorodott, füstösre festett sminkje csak még inkább kiemelte porcelán bőréből méregzöld íriszét. Egyértelműen semmi kedve nem volt egy újabb jóshoz, egy hét alatt már a tizedikkel próbált dűlőre jutni. A korábbiak mind csak hamisítványok voltak, a mesterségek titkait hírből sem ismerték, egyedül holmi olcsó kártyatrükkel próbálták elcsalni a pénzét. Természetesen nem fizetett egyiknek se, valamivel mindig kihúzta magát. Különben is, ha igazi jósnál jársz, az már akkor tudja, miért mentél, mielőtt betennéd a lábad az ajtón. Nonna szkeptikusan csettintett a nyelvével. Még mindig haját birizgálta türelmetlenségében. Cipőjének fém sarkával kopogott a parkettán, mozgásával szinkronban zörgött a kopott miniszoknyájának összes lánca. 

- Jól van - tekintett végig lenézően a jósnő a boszorkányon - Nem kertelek. Tudom, hogy sürgősen szükséged van segítségre, nem is akármilyenre. Azonban a sámánok sem ingyen bérből élnek - húzta gúnyos mosolyra száraz, vörösre rúzsozott száját, jót derült Nonna reakcióján. A lány is elmosolyodott, hisz végre megkaparintotta a főnyereményt, még ha az eléggé lassan is bontakozott ki az elején. Övére akasztott négy bőrtartója egyikébe nyúlt és előhalászta a pénztárcáját. Élesre formált, fekete körmei vészjóslóak voltak bárki számára, aki el kívánta volna lopni azt a drága tárcát, bár, ha ez nem lett volna elég, különös billoggal ellátott kincse idegen tapintásra az ember karját maga a tárca tépte volna ki, az pedig végképp a tolvajlás végét jelentette volna. Jelentőségteljes mozdulattal nyújtotta át a nőnek a pénzmennyiséget, amit leginkább saját magának éri meg kiszámolni és megalapozni, mert a jósdakereskedelem nem jár meghatározott árakkal. Ha vagy olyan ostoba, hogy elárulod, mennyid van, garantáltan véletlenül pont ugyanannyi lesz a kért szolgáltatásért való felszámolás is. A jós fintorogva vetett egy pillantást Nonna gyűrűk százával ölelt ujjaira. Végül is csak elvette a pénzt, elvégre a bevétel az bevétel, bármennyire is rühelli az ilyen stílű személyeket. Nonna viszont pont örült, amiért az évek során kialakultak extravagáns stílusrétegek. A mágikus medáljait és köves gyűrűit zavartalanul tudta hordani, még a szeme sem okozott nagy felkeltést. 

- Szóval… - köszörülte meg a torkát a jósnő - Sámánra van szükséged egy varázslathoz, de a helymeghatározás nem boszorkány területű munka, jól mondom? 

- Bármennyire is hiszik az emberek, hogy mi kristálygömbökkel mulatunk, ez maradjon a ti reszortotok. – A boszorkány fájdalmasan meredt a plafonra, mintha ezt minden nap megkapta volna. 

- Akkor… - tette egy egyszerű üveggömb fölé a tenyerét a nő, majd lehunyta a szemét, erősen koncentrálva - Bíborfelhőbe borult szellemek, egy Sámánt keresek... - kezdett a kántálás szerű mondókába kelta ősnyelven, ami hatására Nonna kis híján elaludt. A gömb viszont hirtelen felvillant, és a város egy szegletét kutatta, pontos égtáji meghatározással, majd ezután nagyítóüvegként ráközelített egy szecessziós, már felújított sorház tizenhármas épületére. Tovább haladt a kis filmszerű jelenet, be a több lakásos folyosón, fel a lépcsőn a tizenhármas lakáshoz. "Fantasztikus, miért is reménykedtem egy átlagos számpárban? Nem, nekem egy misztikus Sámánt kellett kifognom. Ezek szerint a legerősebb felmenőkkel rendelkezik."

- Köszönöm a segítséget - rázta meg a fejét, hogy elűzze az álmosságot. Hatalmas, ezüstkereszt fülbevalói ringva követték a mozdulatot. Sietve felállt a helyéről. 

- Másra nem is vagy kíváncsi? - kelt fel a jós, de Nonna addigra már ki is viharzott, pontosan tudta, meddig szabad egy ilyen helyen tartózkodni anélkül, hogy kizsigerelnék: a hölgy által imént feltett kérdés előttig. 

Zombie, azaz Gale Keagan az átlagosnál sokkalta bal lábbal kelt fel. Jobb kezének kisujja bizsergett reggel óta, ez mindig rossz előjelnek bizonyult. De ha ez nem lett volna elég, Rhune, a sakálfejű, keverék indiánfarkaskutyája egész nap vakarta a fülbevalósorral borított kajla fülét. Ha már Rhune is a fülbevalók vibrálásának kellemetlen mellékhatásait érzi, akkor tényleg baj van. Zombie még egy hegyvidéki indián istentől kapta ajándékba a szellemkutyát, aki igazából nem is állat, hanem valaha az egyik legnagyobb sámán lelke volt. Az isten szerint Zombie várományosa lett ennek a címnek elnyerésére. A jó szolgálataiért cserébe a szárnya alá vette, és visszahozta Üvöltő Farkast a halálból, hogy bizonyos esetekben segítségére legyen. Ez Rhune fülébe akasztott billogkövek egyikével volt elérhető, addig ugyanis, amíg nem aktiválja a követ Gale, a farkas csak egy állati lény, akinek a nyelvén Zombie telepatikusan volt képes kommunikálni. 

"Zombie!" - vonyította Rhune - "Nincs valami kenőcsöd? Mindjárt megőrülök." 

- Sajnos a rúnáknak ez is a dolga, szerencsések vagyunk, a figyelmeztetések miatt felkészültebbek vagyunk az eshetőségekre. De a mellékhatás a "valamit valamiért" elven alapszik. 

"Hagyj már a sámános mellébeszéléssel, tudod enyhíteni valahogy, vagy nem?" - morgott idegesen Rhune. Gale néha elgondolkozott, vajon melyikük is az alfa a házban, Rhunet nem elég, hogy idegesíti a vén sámán a fejében, de most még viszketegség is rátört, ami már több évtizede elkerülte. Ilyenkor nem volt szerencsés ellenkezni vele. Már lassan olyan hévvel vakarózott, hogy apró karácsonyi havazást idéző szőrpihék hulltak körülötte, beterítve az egész parkettát.

- Megpróbálom - tette a kutya vörös-fehér bundájára kezét és karkötője rúnakövei közül az egyik elemi rúnával kódolt rózsakvarcra koncentrált. A sámánok az elemek hajlításával a leghatékonyabbak, ezeket a rúnákat csak is ők képesek használni, természetesen az isteneken kívül. Mivel ezek a rúnák fertelmesen marnak, meg kellett találni azt az anyagot, amivel teljesen kompatibilisek, persze ez több évszázados meló volt. A rúnák még a betont is képesek szétmarni, különös módon a rózsakvarccal teljesen más a helyzet. A fiatal sámán tudomása szerint egyelőre ez az egyetlen anyag, amelyen a billogok megmaradnak. Bár a rózsás köveknek egyforma a színe, a rúnák használatakor az elemi rúnák színein villannak meg, így emberi szemmel is megkülönböztethetőek. Azonban, ha sámán az illető, olyan összeköttetésben van a köveivel, hogy azoknak rezgéseit képes megkülönböztetni, és még ha le is venné a karkötőt, nem lenne képes más elmozdítani. Zombie különlegesnek számított a használók körében, a Zombie nevet kapta, mert a puszta testén szintén rúnák húzódnak, bár ezek használatát lekorlátozta, mert jobban kimerítették, mint a kövek. Tulajdonképpen már rég halottnak kellett volna lennie, tekintve, hogy a rúnák a csontját és a fontos szerveit szét égethették. Már születésekor megajándékozta egy ismeretlen az első rúnájával, később a legősibb indián isten, Manitu vette gondjaiba. Miután a saját fejlesztésű rúnáinak használatát megtanította az istennek, azt is felfedte számára, kitől kapta azt az égi ajándékot, amely kreol bőrén nyújtózott fáradhatatlanul. Amikor még Ikina névvel élt az indiánok egy ősi törzsében, anyja gyakran mesélt neki egy sötétbe burkolózó, hihetetlenül erős férfiról, aki fekete sólyomként szállt alá a szárazság idején lángoló völgybe. Megmentett egy fiatal lányt és mikor megcsókolta a homlokát, egy csillag született az égen, ezt a csillagot a halandók Esthajnal csillagnak nevezték el. A férfi sötétsége és a nő ragyogása alapozta meg ennek a csillagnak a nevét. Manitu biztosította Zombiet afelől, hogy ez a monda nem hazugság, valóban megtörtént, csak hogy a csillagon kívül megszületett maga a sámánfiú is. A sötét férfi pedig nem más volt, mint az ő apja, és a vadászat indián istene, aki a billogot a csípője fölötti energiacsomóhoz helyezte. Zombie anyjától az Ikina nevet kapta, ami a sötét vadászt jelenti. Gale örök huszonhatodik életévében járta a világot, ebben a korában tanulta el Manitutól azt a rúnát, melynek segítségével regenerálódni volt képes. Manitu Elemi billognak nevezte el, mert vegyült benne az elemi rúna és a varázsbillogi energia. Később Zombie ezt az általa kifejlesztett, részletes rituálé segítségével a felkarjára tetoválta, így gyorsabban és hatékonyabban terjedt szét a testében a hatás. De persze Zombie sosem fedte fel igazi korát senki előtt, egyedül hasadt személyiségű kutyája és Manitu tudták, a többi isten csak találgatott, néha elpoénkodott a gondolattal, hátha fogadásokat is kötöttek, mi lehet létének oly nagyra becsült titka.

A férfi morfondírozva szemlélt végig bőrén. A rengeteg jel most fájdalmasan karmolta testének lágy héját, főtt tojásnak érezte magát, amit épp akkor akart valaki meghámozni. Ezeket a kaparó vonásokat egy speciális tollal véste bele a bőrébe, olyan festékkel, amely hónapokig érlelt és fonnyasztott, természetes anyagokból készült. A színt pedig olyanra keverte, hogy csak halovány körvonalak keringtek a testén, már-már beleolvadva kreolos bőrébe és csak akkor látszódtak, ha a rúnákat használva azok színével fényleni kezdtek. Bele gondolni is rémes, mennyi év tanulásba és kutatásba tellett a megfelelő anyagokat kikeverni a megfelelő arányban, és egyáltalán az elemek erejét a puszta bőrfelületére suvasztani.

"Tényleg, ma van a négyezredeik életéved" - hallatott kellemes, morgó hangot Rhune, miután a viszketegsége alábbhagyott. 

- Igen, nagyon szép, kerek szám - vigyorodott el Zombie. 

"De nem csak ettől különleges! Manitu a lelkemre kötötte, hogy ha eljön ez a nap, figyelmeztesselek." 

- Mégis mire? - kacagott fel könnyeden Gale, majd megvakargatta Rhune hasát. Furcsa érzés volt egy ködből álló kutyához hozzáérni, azonban az elemi rúnák a szellemvilággal is összekötötték, így nem volt lehetetlen. Kellemes nevetése nem volt alaptalan. Zombienak nem akadtak ellenségei, aki azzá akart emelkedni, már nem élt, a többi isten és halandókon túli lény pedig igyekezett jó kapcsolatot tartani vele. Még ha nem is szövetségbelit, de konfliktusmenteset. Minden isten tudta, ha Manitu szerint Zombie lesz a legnagyobb sámán, akkor az úgy is lesz. 

"Félreérted, Ikina" - hallotta régi nevét visszhangzani Rhune sakáltorkából, a süvítő hang fejében fagyos hóként telepedett meg, egyszerre libabőrösre borzolva tagjait. Ilyenkor mindig tudta, hogy valami komoly dologról van szó és most még inkább feszengeni kezdett ettől a tudattól. Egy nap már a harmadik hidegrázó tényezővel állt szembe, ez a bűvös szám pedig egyet jelentett a káosszal. 

- Miről van szó? - ült törökülésbe a fiatal sámán. 

"Látom meglephettelek, ha a gondolkodó pozíciódba kényszerültél" - nevetett kutyacsaholás szerű hangot hallatva Rhune. Zombie utálta ezt a nevetést, még inkább egyértelművé tette, aki gúnyolódik rajta az épp egy kutya, és ez olyan szinten bosszantotta, hogy a hátán is kimeredeztek a pihék idegességében. 

- Csak bökd már ki - morogta Rhune szokott morgásához hasonlatosan. 

"Tehát, Manitunak tudomása van egy rúnáról, melyet még Farkas alkotott meg és egyedül az ő birtokában leledzett. Még az eredet istene sem tudja, mire képes, de tudja, ha a legbölcsebb sámán kezébe kerül, biztosan jó helye lesz. Azon túl Farkas biztosan nem adná egy istennek, tudod nem véletlenül volt harcos vezér is... Kicsit lázadó természetű egy sámánhoz képest." 

- Értem... - merengett Zombie könyökölve. 

"Szóval most megidézed Üvöltő Farkast és még a hónap végéig meg kell csinálnotok a rítusos rúnatetoválást." 

- Mi ez a parancsoló hangnem? - kérdezte a kutyára meredve Gale. 

"Gondoltam, ha úgy fejezem ki magam, ahogy Manitu szokta, hatásosabb lesz" - vigyorgott Rhune kajánul.

- Hát, nem mondom, tényleg elég hatásos volt - vakarta meg a tarkóját zavartan Zombie. 

"Na, akkor lássunk hozzá!" 

- Az az átkozott szipirtyó! - köpködte dühében a szavakat Nonna - Nincs is tizenhármas épület! - fújt egyet dühében, arca teljesen kipirosodott - Sürgősen meg kell találnom őt! - járkált fel-alá a tizenkettes épület előtti járdalapon. 

"Itt valami nekem nagyon gyanús... Ha misztikus számpárt keresek, akkor nem a felszínen kéne vakon tapogatóznom az istenekre! Hogy lehetek ilyen ostoba? Letagadom, hogy a Naeris boszorkánykör tagja vagyok." - dobbantott szégyenkezve. Szemét befordította, fehérjének zománcos tükre látszott, ami egy ponton feketén áramló vibrálást bocsátott ki a házsorra. Kezével a megfelelő billogot rajzolta a levegőbe, a láthatatlan vonalak pedig a szeméhez hasonló vibrálásba kezdtek. Ez az, ami miatt a boszorkányok rendkívül veszélyesek, a billogokat általában fémekre szokták tenni, ami a boszorkányok számára ellenség, hisz elszívja a varázslatot, de ők a puszta levegő gerincén is megtelepítették billogjaikat. Nonna rejtélye abban bontakozott ki, hogy ő már az ezüstre vésett billogokat is megtanulta használni és ékszerei nem vonták el az erejét. Persze ez szörnyen sok évbe és kínzó fájdalomba került, az ezüst olyan a boszorkányokra nézve, mint a perzselő, soha ki nem nyugvó tűz. Az immár valóságot látó, mágikus szemüvegen keresztül megtalálta a tizenhármas házat. Mint kiderült, egész végig előtte téblábolt, hiszen a tizenkettes valójában ketté volt választva, és furcsa módon a tizenhármas a tizenegyes mellett álló épületre esett. Nonna nem igazán tudott kiigazodni a dolgon, de úgy általában a sámánokon sem, szóval egy unott szemforgatással konstatálta a felfedezést. Lassú, komótos ringásba feledkezett léptekkel elindult a bejárat felé, majd fel a lépcsőházba. Hirtelen bizonytalanság fogta el. Tudta, hogy az egyik legelismertebb boszorkánykör parancsára cselekszik, de nem tudta, hogyan is kérje a megbízásra a sámánt, ha végre szemtől szembe kerülnek. Elképesztően zavarba ejtő dologra készült és őszintén maga sem akart benne részt venni. A szerelem germán istenét nem szégyenítheti meg ilyesmivel! Inkább szembeszállna Zeusszal, vagy egy kelta istennel, de a germánok voltak a legrosszabbak, ezt mindenki tudta. Freja istennő konok számító és büszke istennő volt, amióta világ a világ, egyszer untig elég volt neki a megaláztatás, hogy Loki ellopta tőle a Brising-nyakéket, de most, hogy egy mendemondát kövessen, és már csak a gondolattól, hogy egyáltalán megkíséreljék ellopni a nyakéket újra, egyszerűen kirázta a hideg. Ráadásul, ha igaz az a titok, amit a kör legidősebb boszorkánya suttogott szüntelen őrületében, és a sámán tényleg képes irányítani az isteneket, és ez úton megszerezhetik a nyakéket, semmi sem biztosítja, hogy Freja bátyja, Frej ne sietne az istennő segítségére. A fényesség egyik istene már így is lejjebb került a ranglétrán és biztosan vérszemet kapna, ha ráadásként a húgát holmi boszorkányok aláznák meg. „Egyáltalán nem értem, mi szükség van erre. Miért kell megvesztegetni a szerelem istennőt, pusztán azért, hogy nekem férjet ajándékozzon? Ez teljesen abszurd dolog, lehet, hogy én vagyok a legfiatalabb, de nekem nincs szükségem szerelemre, akármennyire is szükséges lenne a körnek egy isten áldása, én nem akarom azt ilyen mocskos eszközökkel megszerezni.”

Hirtelen vakító fény villant át az egész folyosón, melynek forrása természetesen a tizenhármas lakás mozaikos ajtaja mögött rejlett. 

- Nem is rossz. – húzta végig óvatosan az ujjait az ajtó mozaikkövein – Ezeket a billogokat úgy eldugta, hogy csak a jelenlétük halvány szikráját érzem benne, ráadásul számomra teljesen ismeretlenek. Nem lenne jó ötlet betörni hozzá, akárki is próbálná meg, biztosan nem kívánatos halálban részesülne. – gondolkozott halkan. 

A boszorkány alaposan körbelegeltette tekintetén minden apró anomálián, minden kis rezzenésnek tűnő energiamezőn, de furcsállva kellett megállapítania, hogy az egész folyosó sikár, ürességtől kongó ibrikké meredt és az egyetlen bejelentkezésére alkalmas dolog egy oroszlános kopogtató fikszírozta kőbe betonozott pupillákkal. 

- Kissé ódivatú, nem? – morogta, de azért csak bekopogtatott rajta.

- Zombie egyelőre nem tud vendéget fogadni, kérem várjon, amíg behívja magát – hallott egy hangot, bár nem tudta, hogy a fejében, vagy valóban valahonnan. Mikor az ajtóra pillantott vissza, csak akkor tűnt fel neki, hogy az oroszlán beszélt hozzá a kopogtatóról. 

- Rendben van, várok. – vonta meg vállát Nonna – Ennyi még belefér, egy hetet utaztam, mire megtaláltam, szóval nem jelenthet problémát.

A kopogtató csöndbe burkolózott, de a szemei még vörösen világítottak, talán mágikus összeköttetésben tartották és így közvetíthette, ha az említett Zombie már fogadóképes. Nonna úgy döntött, nem fog ácsorogni, és egy férfira várakozni, ez fordítva illendő, szóval levitálni kezdett, lábát keresztbe vonta, mintha csak egy karosszéken heveredett volna el kényelmesen. Macskaszemei világítva kémlelték az ajtót, azonban olyan varázslat védte azt, amelyen sehogy sem volt képes átlátni, mind megannyiszor próbálta, a tejes kavargó pajzs annál sűrűbbé tömörült előtte. Meggyőződése szerint, ez már nem billog, hanem sokkal inkább rúna hatása volt. 

Pár perc elteltével három hatalmas zörrenést vélt hallani az ajtó túloldaláról, majd egy fiatalnak tűnő férfi nyitott neki ajtót. A három csattanás három hatalmas zártól eredt, a férfi pedig teljes biztossággal Zombie, a legtehetségesebb sámán. Nonna nem tudta, hogyan reagáljon a férfit megpillantva. Valahogy olyan furcsa stílusa volt, egyáltalán nem sámános, bár egyértelműen ez is volt a célja vele. A sámán alakja középmagas, férfias felsőtesttel, izmos alkattal és hihetetlen gyönyörű, mégis éles vonású arccal kíváncsian tekintett le rá. Hosszú, fekete hajának egyik fele felnyírt, hátul hosszúra növesztett és berasztásított lófarokban végződött, melyet hajtűvel kísérelt eltűzni, több-kevesebb sikerrel. Baloldalon még látszott a megmunkálatlan, természetes szépségű haja, ugyanúgy a vállát simító hosszúsággal. Ha a hajviselete és az abban lévő hajtűkön ékeskedő koponyák nem lettek volna elég szokatlanok az öltözéke annál inkább. Stílusos, még is kirívó, talán ezzel a kifejezéssel lehet a legjobban leírni Zombiet. Fele karján nem volt ujja a pólónak, a másik felén pedig szakadt csíkokban takarta a felkarját, a kézhajlatáig. Minta helyett apró vágások, érzéki rálátást nyújtva gyönyörű bőrének kis részeire. Lábfejét nem zavartatta magát, hogy bármivel is elrejtse, mezitláb, feketére lakkozott körmökkel állt meg és támaszkodott az ajtófélfának.  Szálkás karján az izmok erősebben árnyékolódtak a mozdulatot követve. Nonna megfigyelte a testét borító tetoválásokat is, bár elképesztően halványan emelkedtek ki sötét bőre tengeréből, csak olyan közelségből észrevehetőek, amilyenben ők álltak egymástól. Az egyik tetoválás komiszan feketéllett, lázadón elkülönült a többi társától, szinte világított. A csípő felett éppen láttatta a felgyűrődő felsője. Nonna felismerte a madár alakját öltő ősi mintát. Nem értette, mit keres a vadászat istenének jele a sámánon. 

- Helló… – mérte végig a lányt karikás, sötét vonalú szemével. A tekintete tengerkéken mélyedt bele minden részletbe, annak ellenére, hogy keskenyen húzódott, a pupillája egész nagy volt és hihetetlenül varázslatosan csillogott – Miben segíthetek? – húzta kedves félmosolyra a száját. Nonna borzasztóan zavarba jött, nem hogy őrültség, amire készült, de még egy ilyen szívmelengető látvánnyal is kellett ujjat húznia.

- Szükségem lenne egy sámán segítségére… pontosabban a tiedre – sütötte le a szemét. Nem hazudott, mégis úgy érezte, nem helyén való, amire készül. 

- Nos, erre már számítottam – kuncogott Zombie – Kerülj beljebb! – állt félre a férfi, még mindig az ajtófélfának támaszkodva.

- Köszönöm – igyekezett higgadt hangnemet magára erőltetni Nonna. Cipője halk dobbanásokkal kísérte a parkettázott lakáson keresztül. Nem volt nagy lakás, pont komfortos. Hihetetlen mennyiségű, ősi irattal és kódexszel a nappali polcain és szinte mindenhol érezhető volt egy-egy rózsás kvarckő jelenléte, akár csak a férfi csuklóján lévő két soros karkötőjéből. A nappaliból egyenes belátás nyílt a konyhára, ami szerényen, mégis modernül volt berendezve. A háló egy fallal elválasztott helységbe esett, a boszorkány nem tudta szemlére venni, bár nem is szándékozott, akkor csak még inkább bűnösnek érezte volna magát. Így is eleget kutakodott, neki csak a sámán kellett. 

- Hozzak valamit? Teát, vagy esetleg enni? – vizslatta Zombie a lányt, talán Nonna nem volt ereje teljében, de ez nem is csoda egy heti alvás hiánnyal.

- Nem, köszönöm – felelt vontatottan, miközben tekintetével a férfi piercingjeit pásztázta. 

„Egy a szemöldök felett, Három a fülekben, és egy a száján. Ismételten tikos eredetű erők vannak beléjük fogatva” – számolta a rózsakvarcos piercingeket, mintha csak próbált volna felkészülni, ha esetleg összetűzésbe kerülnének. Egyelőre azonban biztosra mondta, hogy Zombie kerekedne felül, akárhogyan is próbálkozna. Gondolkozásából valami bársonyos érintése zökkentette ki. Egy farkaskutya állt előtte, szőrében tollakkal fonva és fülében szintén rózsás kövek gyűrűivel. Nonna döbbenten meredt a kutyára, az hol eltünedezni látszott, hol pedig visszajött, pedig mozdulatlanul ült mellette. Az érintés a puha orrától volt, mellyel megszimatolta a lány kezét. Ezt követően hanyatt feküdt és várta, hogy simogassák.

„Rhune! Ne zaklasd azt a szegény lányt!” – próbált ráparancsolni Gale, de Rhune fütyült rá, éppen egy alkalmas simogató, csinos lányt talált magának, szóval pont nem érdekelte semmi. A sámán meg is lepődött Rhuneon, a kutya sosem engedett rajta és Manitun kívül senkit se közel magához. Bár ő maga is érezte a boszorkányból áradó kellemes illatot, nem úgy tűnt, hogy elcsábulna tőle. Ráadásul a bőrének rúnái is vészjóslóan, már-már bőrét mardosva figyelmeztették volna.

- Bocsi, Rhunenal néha elszalad a ló – grimaszolt Zombie, miközben szakadatlanul próbálta telepatikusan ösztökélni a szellemebet, hogy hagyja békén a vendégüket. Természetesen továbbra is sikertelennek bizonyult a próbálkozása.

- Nem gond, szeretem az állatokat – mosolygott Nonna. Lehajolt és megsimogatta Rhune hasát, aki boldogan csóválta a farkát. 

„Hihetetlen, hogy egyből rácuppansz a lehetőségre… Minek is próbálkozom veled Rhune?”

„Szerintem nem kényszerült rá a dologra, úgyhogy nem bánok semmit”- hempergett meg a farkaskutya Nonna lábai előtt.

- Szóval! – köszörülte meg a torkát Zombie, mikor a kedvenc kávéjával a bögréjében visszatért a nappaliba és helyet foglalt a boszorkánnyal szemben. Alaposan végigtekintett rajta ismét, csak most részletesebben megfigyelte a lányt. Nonnának felállt a hátán a szőr, a mágikus szemek bár nagyon vonzóak voltak, de hihetetlen tudásról és tapasztalatról árulkodtak, ami miatt veszedelmesnek is hatott ez a mustrálás – Mihez kéne a segítségem? – mosolyodott el ismét kedvesen, szinte már flörtölésnek is lehetett volna venni ezt az ábrázatot.

- Ezt szerintem az elején kellene kezdenem – sóhajtott a boszorkány.

- Van időm – kacsintott Zombie és előrekönyökölt a térdére, levágva a kettejük közti távolság felét. 

- Tehát – nézett mélyen a férfi szemébe a lány, úgy érezte ideje az irányítása alá vonni a dolgokat – A Naeris kör tagja vagyok, abból is a legfiatalabb. A kínos történet ott veszi kezdetét, hogy a boszorkánykörnek szüksége van egy isten áldására, ami köztudott tény, hogy nem árulják csak úgy. Azonban az istenek nincsenek megbékélve a boszorkányokkal, ami érthető is, elvégre a billogtechnikát elloptuk még sok évszázada, emiatt nem is nagy a valószínűsége annak, hogy egy is áldást adna egy boszorkánynak, nemhogy egy egész körnek.

- Mégis mire kell nektek egy isten áldása? – gyanakodott Zombie, szép íves szemöldökét komoran összevonva.

- Ez nagyon egyszerű, ha egy isten áldást ad ránk, akkor üzletet köt velünk, ami egyenes út az újabb technikákhoz és esetleg még a területi bővelkedéshez is.

- Nagyon rafinált – kuncogott Gale – Csak egy hátulütője van, még ha én is hívom elő, akkor sem fogsz egy istennel dűlőre jutni.

- Pontosan ezért van szükségem a segítségedre. – Zombie értetlen pillantására elbizonytalanodott a lány, de azért csak folytatta – Van egy rúna, amely segítségével állítólag egy rövid időre az isteneket irányítani vagy képes. 

- Állj! – vágott közbe idegesen a sámán – Te meg honnan tudsz erről? – dühös tekintetétől Nonnának higgadtságra kellett bírnia magát.

- A vezetőnk mondta, nem tudom, honnan szerezte ezt az információt, és nem is tudunk ennél többet róla. 

Zombienak kellett pár másodperc, amíg feldolgozta a hallottakat, majd még pár perc, amíg mérlegelte a helyzetét. Nem akart ezek után segítséget adni, hiszen a rúnát pont a lány érkezése előtt szerezte meg Üvöltő Farkastól és a festékkel már ugyan készen volt, hisz mindig tartalékolt, de még nem vitte fel a bőrére és a használatát sem gyakorolta. 

„Viszont azt sem engedhetem, hogy ilyen tudás birtokában távozzon tőlem a lány” – hihetetlen, de a négyezer éve alatt most érezte magát először tanácstalannak.

- Konkrétan mennyi az az „ennyi”, amit tudtok? – túrt a tarkójánál a hajába idegesen.

- Annyit tudunk, hogy valószínűleg létezik, de nem is biztosan. Ha pedig létezik, akkor a sámánok képesek vele irányítani egy bizonyos időintervallumban az isteneket. Ennél többet nem. 

- Nem tudjátok azt se, hogy kinek a birtokában van ez a billog és kiében nincs? – kérdezte kimérten a sámán, Nonna válasza viszont egy nemleges fejcsóválás volt – És azt, hogy hogyan működik? – a válasz ugyanaz volt.

- Tehát arra célzol, hogy nem mindenkinek van meg ez a képessége? 

- Nos, mondjuk ezt – igyekezett kétes választ adni, elvégre a lány nagyon gyorsan megjegyzett minden mennyiségű információt.

- De a te ingerült reakciódból én arra következtetek, hogy neked megvan ez a képességed, nem igaz? – feszült meg bizonytalanságában a boszorkány.

- Egyelőre nem tudom – felelte Zombie, és nem is hazudott akkorát, hiszen nem elég, ha csak a rúnát birtoklod, az még nem jelenti azt, hogy használni is képes vagy.

- Remek! – sóhajtott unottan Nonna – És miből gondolod, hogy majd ezt elhiszem neked? – meredt Zombiera, aki megrezzent a macskaszemek éles tekintetétől.

- Az információt úgy kezeled, ahogy te érzed, nekem nem lehet ebbe beleszólásom. Viszont… - hallgatott pár pillanatig, míg kigondolta, hogyan is tegye fel a kérdését – Ha meg lenne ez a képességem, melyik istennel kéne kikezdenem? 

Nonna elmosolyodott, vigyorogni lett volna kedve, őt aztán nem fogja átverni holmi sámán, tudta, hogy Zombie birtokolja a szóban forgó képességet, máskülönben nem kíváncsiskodna.

- Freja istennőről lenne szó – sóhajtott lemondóan – De hát neked nincs meg a képességed, szóval nincs üzlet sem.

- Miért pont Freja? A germán szerelemisten köztudottan szép rangban áll és nem hiszem, hogy hagyná, hogy ilyen ócska trükkel átverjük. Azon túl nem tudom a képességeik irányításában befolyásolni őket, csak a döntéseiket tudom szabályozni. – A sámán elgondolkozott, hogy jó ötlet volt-e ezt elárulni, hiszen ő sem tudta pontosan, csak is Farkastól hallotta, de remélte, hogy így talán eltántoríthatja a kört ettől az ostobaságtól. Meg hát azt is jól tudta, hogy a lány már az elejétől nem hitte el a képességének hiányát.

- Nekem ehhez pont elég a te erőd – mosolygott komiszul a boszorkány – Nem az erejét akarjuk irányítani, hanem, hogy önként átadja nekünk a Brising-nyakéket, és utána cserébe, hogy visszaszolgáltatjuk, áldást adjon – forgatta a mondat végénél a szemeit. Nem bírt hozzászokni a gondolathoz, de már nem érdekelte, igazából lemondott az észérvekről, a körben nem származott ebbe beleszólása.

- El akarjátok lopni tőle? – kerekedett ki Gale szeme, amitől csak még inkább mágikus lett a tekintete – Ez őrültség! Még akár Tort is belevonhatja, meg a bátyját ebbe az ügybe, nem hinném, hogy egy könnyen beadná a derekát. Arról nem is beszélve, hogy a szerelem isten áldása szerelemben fizetődik meg. Ki az, aki feláldozná a szabadságát és az általa választott férjhez menne? – döbbenten vette tudomásul, hogy Nonna idegesen lesütötte a szemét – Te?

- Igen, én – felelte feszülten a boszorkány, kellemesen csengő, nyugodt hangja most enyhén megremegett – Nincs más választásom, különben elbocsátanak a körből, máshova pedig biztos nem mehetnék, hiszen nekem nincs otthonom veled ellentétben. A körnek pedig már van épp elég ellensége, ha megtudnák, hogy már a magam útját járom, száz százalékig engem vennének célba.

Zombie meredten tekintett maga elé. Még mindig mérlegelte a helyzetet, megsajnálta a lányt, de nem tudta, hogyan segíthetne neki. Amit viszont egyre inkább szajkózott az agya, hogy bármi történjék, semmiképp nem szabad használnia a képességét.

- Mi a neved? – kérdezte halkan a lányt.

- A tiedet sem tudom, miért áruljam el? – kérdezte bizalmatlanul Nonna. 

- Ha elmondom, elárulod a tiedet is? – kérdezte Zombie, bár biztos volt benne, hogy nem fogja a saját nevét felfedni.

- Nonna Herondale – felelt vontatottan a lány – És a tied?

- Nos Nonna, nem igazán hiszem, hogy tudnék neked segíteni – hagyta figyelmen kívül a kérdést Zombie és az ajtó irányába ment.

- Nem mozdulok innen egy tapodtat sem! – mordult fel a lány – Egy hetet utaztam, hogy rád találjak, és ha visszamegyek a kör tagjaival kell szembe néznem. – Ingerülten felállt és a férfihez lépett. Szemtől szemben egy fejjel alacsonyabb volt, mint a sámán, de ez már cseppet sem érdekelte. Felnézett egyenesen az arcára és farkasszemet nézett vele.

- Ha nem távozol, erőszakhoz kell folyamodnom.

- Csak nyugodtan! – tárta szét a karjait a boszorkány – Kiállok veled, és még ha meg is halnék, az is jobb lenne a mostani helyzetnél.

- Velem megküzdenél, de a boszorkányokkal nem? Hogy van ez? – nevetett fel idegesen Zombie.

- Ha egy boszorkány a társait támadja, az végzetes bűn, pláne, ha egy körben teszi ezt – felelte Nonna, továbbra is egymásba fonva tekintetüket.

- Mondj, amit akarsz, de nem fogom kockáztatni az istenekkel kiépített jó kapcsolatomat. Mivel sámán vagyok, amúgy sem engedhetném meg magamnak – emelte fel a hangját Gale és fenyegetően közelebb lépett Nonnához. A boszorkány hátrálni kényszerült tőle.

- Akkor sem megyek el – makacsolta meg magát a boszorkány.

Zombie már épp mondott volna valamit, mikor egy fekete, hatalmas bagoly repült végig a folyosón és Nonnára rontott. Fel sem tudta dolgozni hirtelen a pillanatképet.

„Ez meg hogy került ide?”

- Brynna! – kiáltotta dühében a lány, ahogyan a földre esett.