A nyakék nyomában 18. fejezet

Nonna halkan és lassan kezdett lélegezni. Mélyen aludt, de életben volt és az akkor mindennél többet jelentett Ikinának. Karjaiba vette a boszorkányt, majd felkelt és körbenézett a pusztításon, amit okozott.
„Nem semmi isten fia vagy te, Zombie” – vonyította szórakozottan kutyája. Zombie megrettent saját erejétől és attól, hogy hidegvérrel képes lett volna megölni Nonna testvérét. Ha Rhune nem lép közbe, Shanna már nem létezett volna. Szörnyű bűntudat mardosta a mellkasát, örült, hogy a lány nem lett szemtanúja a történteknek. Lesütötte szemeit, ilyen látványt sem gyakran nyújt egy igazi isten. 
- Ki kell jussunk innen és menedéket kell találnunk – térítette vissza őt Vatacumi a realitás talajára. 
- Erre, féleszűek! – kiáltotta Loki, a terem pedig hangos morajlásokkal kezdett összeomlani. - Szép kis műsor volt ez, csoda, ha az Alvilágig nem jutott híre ennek az ökölpartinak – ugrottak be a két istennő által még félig nyitva maradt járatba. 
„Hogy jutottak ide egyáltalán?” – loholt Rhune az istenek és Shanna után, miután Jotünheim havas talajára értek. Lépéseik súlya alatt ropogott a hó, a távolban pedig jégóriások árnyékai emelkedtek ki a ködből.
- Valamelyikünket megjelölték – pillantott feleségére a megtévesztés istene. Szigün rosszallóan fintorodott el, majd ujjai közt egy pehelytollat emelt fel.
- Miután megjelentek, keresni kezdtem a nyomukat magamon – felelte kellemetlenség ízével a szájában. 
- Akkor gondolom nem igazán játszik, hogy az én otthonomba térjünk vissza – gondolkozott hangosan Ikina.
- Valóban – bólintott Loki – De az én rejtekhelyemről még továbbra sem tud senki – kacsintott és porrá égette a Szigün kezéből elvett tollat. 
A germán isten határozottan ballagott a hóban. Olyan varázst bocsátott magukra, mely a szemek elől elrejtette őket, így sem az óriások, sem a netalán arra tévedő istenek nem vehették őket észre. Még a lábnyomaik nyoma is eltűnt maguk mögött. Lassan elérkeztek egy fához. Az egyetlen dolog volt az egész birodalomban, mely életről árulkodott. Ágain zöld levelek nyíltak és csivitelő madarak repdestek tova róluk. Egyetlen árva hópehely sem fedte, pedig akadt bőven belőle a környéken. 
- Ez az Yggdraszill egyik ága – világosította őket fel Loki, aztán eltűnt a fa nagyságú ág kérgében. A többiek követték, és ezután egy jól berendezett kunyhóba kerültek. Az otthon úgy festett, akár a viking harcosok vezéreinek háza. Hatalmas, telis-tele állatbőrökkel, agancsokkal a falakon és tűzhellyel a közepén. Lokinak egy termetes könyvtára is volt, trónra emlékeztető ülőalkalmatossággal a polcok övezte házrészben. Konyhájában milliónyi szarvból készült kupa és kancsókban érlelt bor illata lengedezett. 
- Van egy pincém is, ott vannak a hordók – tette le sisakját egy másik polcra, ahol még számos más fajta szarvakból készült aranysisak sorakozott. A többiek döbbenten szemlélték meg őt mozdulatában – Mi van? Persze, hogy egy csomó van, dög unalmas lenne mindig ugyanazt hordani – vonta meg vállát. A konyhai étkezőn keresztül egy, az emberek által talán nappalinak mondható helységbe kerültek. Az ablakok alatt hosszú, fából készült perem húzódott, melyen sok rétegnyi állatbőr és szőrme volt elhelyezve. Szkádi, Szigün és Vatacumi ide heveredett le. Loki intett Zombienak, aki követte a hálóba. Nonnát lefektette a hatalmas ágyra és megsimogatta arcát. Mellette Shanna szemlélődött, akár egy gyanakvó, de kíváncsi macska. Aggodalmasan fogta meg nővére kezét. Nonna alig észrevehetően, de elmosolyodott álmában. 
- Semmi baja – sóhajtott fel húga megkönnyebbülten.
- Ennek én is nagyon örülök – guggolt le a boszorkány mellé Ikina és tovább simogatta. 
- Te a pasija vagy? – intézte felé Shanna a szögegyenes kérdést. Zombie felnevetett, de igyekezett nem túl hangos lenni. A két boszorkány testvér egy tőről örökölte őszinteségét és ez rendkívül mulattató volt – Tuti, hogy az vagy – sandított rá a fiatalabb lány – Nem semmi, hogy egy istennel kezdett ki, mindig is utálta őket... 
- Nem tudtam én magam sem, hogy az vagyok. Egészen mostanáig – felelte őszintén a férfi, kitérve a köztük lebegő kínos kérdést. 
- Köszönöm, hogy megmentettél minket – mondta ki végül Shanna, miután jó pár percig némán meredtek maguk elé. 
- Majdnem megöltelek téged is – jöttek a szavak halk suttogásként az isten szájából – Ne tagadd, hogy nem emlékszel rá!
- Nyugi, öreg – szólt rá Shanna a maga szokott stílusában. Zombie megdöbbent az újdonsült becenevén. – Tudom, hogy mi történt. De mégsem tetted. És ezért vagyok hálás. Ne merészeld magad ostorozni nem létező dolgok miatt, rendben? Nonna is épp eleget tette ezt, nem akarok érted is aggódni – mormolta orra alatt az utolsó szavakat. Tehát a testvér megbocsátott, sőt még el is fogadta sógorául Zombiet. A férfi nagyot sóhajtott. Odahúzott egy fából faragott széket az alvó boszorkány mellé és továbbra sem vette le róla kezét. Cirógatta az orrát, a szemháján is végighúzta ujjbegyét, egészen le a dús ajkakig. Shanna kilépett az ajtón, de még komiszan mosolyogva visszanézett válla felett.