Hüllős mese 4. fejezet

4.   Mi jöhet még?

Csak akkor éreztem mennyire kimerült is voltam, amikor elmerültem a kád fürdővízben. Valahogy aznap többet is kellett a vadonban időznöm, mint az irodában és még ez a mérgezős sztori is kikészítette az idegeimet. Ráadásul mi lesz, ha az illető rájön, hogy nyomozni kezdtünk utána? Eljön és meggyilkol minket a saját lakásunkon? Bár West elnézve inkább csak engem tudna meggyilkolni, az a krokodilvadász még válogathatna is, mivel kínozza meg a betörőt. Így hát elhatároztam, beszerzek egy pisztolyt, biztos, ami biztos. Kiskoromban amúgy is jártam lövészetre, mert apánk valamiért megszállott fegyvermániás volt, úgyhogy a használattal nem lenne probléma. Elég sok dolgon gondolkoztam még, így miután azok kezdtek egymásba folyni, úgy döntöttem ideje nyugovóra térni. 

A hálóban magamra vettem egy kopott Metallicás pólót, még körülbelül tizenöt éves koromból való, egy koncerten vettem, azóta sajnos már megjárt jó pár kriminális balesetet szegény. De nem akartam megválni tőle, annak ellenére sem, hogy anyám szerint már nem vagyok lázadó kamasz. Belebújtam még egy fekete pizsamanadrágba és lementem a konyhába egy pohár vízért. Valamiért sose tudok nyugodtan aludni, ha az nincsen az éjjeli szekrényemen, ez olyan, mint hogy valaki nem mer bicska nélkül az utcára lépni, mert bármikor megtámadhatják. Én az álmomban való megfulladástól kaptam pánikot mindig. Ahogy a konyhába értem, az ablakon egy árnyat láttam elsuhanni. Fantasztikus, már csak ez kellett! Valaki végigrohant a telkemen. Egyből arra gondoltam, hogy most jöttek rajtunk ütni. Megcsörrent a telefon, egy horrorba illő jelenet is lehetett volna. Lassú mozdulattal nyúltam a kagylóhoz és emeltem a fülemhez. 

- Halló? – kérdeztem halálra fagyva.

- Denise? Tasha vagyok – hallottam a szomszédom hangját és elöntött a megkönnyebbülés.

- Tasha, mi újság?

- Bocsánat, én futottam át a telkeden, de csak mert a parton voltam. Ne ess pánikba, de szerintem egy aligátor van a lakásodban – azt hittem kiejtem a kezemből a telefont. 

- Te jól vagy? – remegett meg a hangom.

- Persze, a férjem most jött haza, ezért láttam meg, ahogy valami megy a pincelejáró felé. 

- Oltári, én meg már azt hittem végre alhatok – morogtam már cseppet sem félve a haláltól – Most akkor leteszem, ki kell találnom valamit. 

- Oké, szólj, ha valami van! – tette le a telefont. Abban a pillanatban láttam a szemem sarkából, hogy a rém a nappaliban mászkál. Ez még a korábbinál is nagyobb volt, majdnem szívrohamot kaptam. A „kitalálunk valamit” dologban nem voltam sínen, így az első dolgot tettem, ami eszembe jutott: kirohantam a nappaliból feltéptem a bejárati ajtót és átrohantam a profi krokodilvadászunkhoz. Vadul vertem az ajtót, de csak sikerült kinyitnia fél perc után. Kócos hajjal és álmos tekintettel meredt vissza rám. Úgy látszik az ágyból keltettem, de legalább nekem is jutott kárörvendésre ok, ahogy mondanák öröm az ürömben. 

- Mi van? – morogta meglehetősen ijesztő ábrázattal, valószínűleg nem szereti, ha felkeltik. 

- Egy… Aligátor… A nappalimban – ziháltam, mert azért mindennek ellenére eléggé zaklatott voltam, nem tudom, más milyen lenne, ha egy majd négy méteres vigyorgó hüllő látogatná meg az éjszaka közepén. Ráadásul szörnyen fáradt voltam, már a fejem is megfájdult tőle, legszívesebben sírni lett volna kedvem. A következő pillanatban teljesen megdöbbentem. Az a hülye elkezdett nevetni. 

- Milyen aranyos, egyből ide jöttél, vagy még próbálkoztál más szomszédnál is? – röhögött tovább nekem pedig egyre vörösebb lett az arcom a dühtől. 

-        Rohadj meg! – emelkedett meg egy oktávval a hangom. Már tényleg a sírás kerülgetett. Az arca most komoly lett, látta rajtam, hogy cseppet se esik most jó, amit mondott. Szerintem ő se szerette volna, ha elkezdek még sírni is neki éjnek évadján a küszöbén. Nehogy már ne tudjon mit kezdeni a könnyekkel! 

- Jól van, nyugi – szabadkozott – Várj egy kicsit, segítek – ment a nappaliba a puskáért – Mekkora? 

- Úgy két és fél méter szerintem – szipogtam. Ő rám meredt, zavarban volt, valamit mondani akart, de végül teljesen más hagyta el a száját.

- Akkor több altató kell – tűnt el megint. 

Nagyjából minden eszközt összeszedett, ami kellett neki és kilépett az ajtón, persze hozzám hasonlóan kopott pólóban és nadrágban. Az ő pólóján a Led Zeppelin logója virított, kedvem lett volna nevetni. 

- Mi az? – fordult hátra és nézett a mosolygó számra. 

- Klassz póló – vigyorogtam.

- A tied is – puszilt felém a levegőbe komiszul. Kicsit belepirultam, de ebbe ki ne pirulna? 

A házba érve síri csend fogadott minket. Semmi neszezés, semmi jel arra, hogy lett volna ott akármi is. Ha nem láttam volna a szememmel még azt is hittem volna, hogy valóban nem volt ott semmi. Wes kérdőn nézett le rám én csak bólintottam unszolásul, hogy menjen beljebb, mert tényleg van ott valami. 

- Hol volt? – kémlelt körbe.

- A nappaliban, a lépcsőnél – feleltem ijedten. 

- Akkor, Drágám, szerintem felment – válaszolta mindent sejtően. Mi jöhet még? Ennél szarabb napom már nem is lehetett volna. Főleg, hogy lassan már másnap volt és én még mindig nem aludtam semmit. 

- Most mi legyen? – kérdeztem.

- Természetesen lehozzuk onnan, hacsak nem egy pikkelyes ölebbel kívánsz ágyba bújni, ami mellesleg több, mint két méter – lépdelt fel a lépcsőn. Cserkészték egy darabig egymást, de végül Wes nyert, mint mindig. 

- Hogy került most ez is ide? – zsörtölődtem magamban.

- Biztos az előző párja – nevetett – Ez ugyanis nőstény.

- Hulla jó, és a mi házainkban akartak párosodni, vagy mi a fészkes? – folytattam a háborgást félálmomban. Wes megvonta a vállát, megint csibészesen rám mosolyogva.

- Hát, úgy látszik, ha mi nem tesszük, helyettünk majd ők megteszik – röhögött fel.

- Idióta – morogtam. 

Wes legurította a lépcsőn a bódult állatot, egy gurulós kocsira, amit a garázsából hozott át, kitolta a vízpartra, de mivel ez nem éppen tűnt olyannak, aki hamar hazamegy, jóval messzebbre vitte. Eltelt egy kis időbe, mire visszajött. 

- Remélem, most már alszol, Virrasztórózsika – dőlt a bejáratnak fáradtan. 

- Én is remélem – válaszoltam, de már nem igazán tudtam, hogy voltam képes egyáltalán állva maradni – És köszönöm!

- Nincs mit – mosolygott – Azt viszont azért juttasd eszembe, hogy megtanítsalak a fajok közti különbségre, ugyanis ez nem aligátor volt, hanem krokodil – vigyorgott már megint idegesítően. 

- Kit érdekel ilyenkor már? Örülök, hogy ébren tudok maradni – ásítottam el magam.

- Majd tartok neked korrepetálást – kacsintott. 

A távozását követően visszavánszorogtam az emeletre. Alig vártam, hogy kialudhassam magam, de pechemre már csak öt órám maradt erre.