A nyakék nyomában 14. fejezet

 - Akkor ő Szigün? – kerekedtek ki szemei a lánynak – Azt hittem a kígyó mérgétől védte Lokit, nem ő maga volt a kígyó.

- Én is védtem, csak miután a végtelen tálam is megtelt a mérgével, nem volt más választásom, mint a kígyót kígyóval legyőzni – sóhajtott Szigün unalmasan – Sose tudtam alakot változtatni, akkor egyszer sikerült, és megmentettem a férjemet is – húzta ki magát büszkén. Alacsony termete ellenére hatalmasnak tetszett, a büszkeség minden mozdulatából arany fényként áradt. 

- A hűség istennője vagy, ez csak természetes – felelt Zombie. 

- Csak egy kérdést engedj meg – avatkozott közbe Rjudzsin, mikor már nagyjából talpra bírt állni – Te árasztod ezt az illatot?

- A kígyó mérge, nincsen jobb méreg a sárkányfűnél – mosolygott a szőke istennő ijesztően vonzón. 

„Ezek az asgardiak napról napra csak a frászt hozzák rám” – kelletlenkedett a farkas.

„Nekem mondod? És én még emberként kerültem közéjük.” – Szkádi is elhúzta az orrát, furcsa módon sosem érezte magát asgardinak, csak azért lehetett isten köztük, mert ezzel akarták kiengesztelni. 

- Nem gondoltam volna, hogy lesz, akit mindketten utálni fogunk, Szkádi, de ettől még gyűlölni foglak, még az ostoba emberek is megírták, hogy a te házikedvenced miatt szenvedett Loki, és annak a mérgét nyeltem én is. – A zöld szemek összehúzódtak, méla undor költözött a tekintetükbe. 

- Sajnálom, ez volt a feladatom – vont vállad a vadászistennő. 

- A Ragnarok, mi? - nevetett halkan Szigün. 

- Régi történet, nem tudnánk elfelejteni? 

- A Ragnarokot akarod elfelejteni, Szkádi? – nevetett hitetlenül.

- Nem kívánok több szót ejteni róla, undorodom minden emléktől, ami csak hozzá köthető.

- A dicső pusztulás, hát igen, nem volt valami dicső, az való igaz, és még isteni hajnalnak sem nevezném. 

- Nos, akkor úgy érzem, nem fogsz nekünk segíteni – avatkozott be a sárkány. 

- Ezt eltaláltad. – Szigün élesen szívta be ajka közt a levegőt.

- Azért azzal remélem tisztában vagy, hogy én mindig is közömbösen álltam a gyermekded csatározásaitokhoz, talán halandóból váltam hozzátok hasonlóvá, de már halandóként is ostobának tartottalak titeket, remélem, ezek után nem fogod személyesnek venni, amit Lokival tettem. Azonban a férjed csak magának köszönheti, amit kapott, a mai visszásságok is épp ezekből a bonyodalmakból fakadnak, egyikőnk sem akar már egymás társaságában lenni, azok az idők ezzel véget értek. 

- Loki számtalanszor tett olyan dolgokat, amikkel fájdalmat okozott, de mindenki más is hasonlóan hibázott. Olyasmit viszont még ő sem művelt, amire ti vetemedtetek. Megbéklyózni a szeme láttára megölt fia maradékaival, aztán még mérgezni is! 

- Ha engem kérdezel, Loki nem nagyon sajnáltatja magát még most sem, talán még büszke is, hogy a Ragnarok majdnem kirobbant miatta. 

- Elég már ebből – vetette közbe Vatacumi – Ez az egész egy értelmetlen vita, mindennek már évezredek őrzik a porát, minden visszaállt a rendjére, ráadásul tudtommal pont, hogy Loki mentett meg jó párotokat, Szkádi – tántorgott mámorosan barátja oldalára. 

- Most meg még is ki mellé állsz? – förmedt rá az istennő. Szigün gúnyos nevetésben tört ki, Szkádit emlékeztette férjére, csakis a zöldszemű, furfangos isten nevetett hasonlóképpen. 

- Szigün – lépett elő Zombie. A nagy dráma közepette már majdnem el is felejtődött a történet főszereplője, de hát van ez így – Mióta nem láttad a férjedet?

Az istennő megszeppent e kérdés hallatán. Kihúzta magát, de bármennyire is igyekezett fagyosra keményíteni vonásait, szemeiben bánat verődött vissza. 

- Ó – sóhajtott megtörve – Idejét se tudom már. 

Szigün szomorúan elmosolyodott, karjai csüggedten lógtak oldalánál. Zombie felé lépett, nem tett semmit, csak megragadta Szigün kezét. 

- Miért nem láthatod őt? 

- Senki sem láthatja – csóválta fejét a germán istenség. Ő sem tudta, honnan szökött belé az érzés, de valamiért Zombie megenyhítette és meglágyult annak figyelmességétől – Loki elrejtőzött, olyan mélyen és messze, hogy senki sem találja. 

- Ha segítek neked megtalálni, és előidézem, cserébe elengedsz minket a nyakékkel? 

- Ugyan! Amióta világ a világ, Asgardban számtalan, magát csodatévőnek képzelő alak fordult meg, de mindegyik csaló volt, egyik sem volt csodás, mint azt mondták magukról. 

- Én nem is mondom magam annak, én egy sámán vagyok, nekem ez a dolgom, Szigün, ha nekem nem, ki másnak kéne így tennie. Beszélhetnél a férjeddel, tudhatnád, hogy életben van, bármennyire is vagytok hidegek még egymáshoz is olykor, tudom, hogy erre vágysz a legjobban. 

- Hogyan volnál képes megidézni őt? Még a sajátjainak sem engedelmeskedik soha, miért pont neked kéne? 

- Nekem talán nem fog, de Odin erejének biztosan – azzal Ikina egy ősi, igazi germán rúnákkal borított szarvat vett elő kabátja belső zsebéből, illetve ez egy kürt volt, ami még Heimdal birtokában volt régen, és ő is Mimírtől kapta a Ragnarok idejére. Ahogy markába fogta a szarv növekedni kezdett, mígnem felkarnál is nagyobb hosszúságúra nem nyúlt, s immár hatalmas pompájában díszelgett szép ujjai között. 

- A Gjallerhorn? – döbbent meg Szkádi és Szigün egyszerre.

- Honnan szedted te ezt? – gyanakodott a vadászat istennője – És azok ott Odin rúnái rajta. 

- A múltban elvégzett feladataim a múltban is maradnak, Odin tudta, hogy ez a nap el fog még jönni, Manitu és ő a két valaha volt legbölcsebb istenség, de néha már úgy érzem, azok ketten dróton rángatnak engem és mindez az ő kettejük cselszövése.   

„Kicsit ironikus, hogy annak a kürtjével idézzük meg, akivel még anno fókaként küzdött ugyanazért a nyakékért, amit most mi próbálunk visszaszerezni^[2].” – Rhune idegesen nyüszögött, nem tetszett neki, ami készülőben volt, ahol Loki megjelent, ott kő kövön nem maradt, még Tornál is rosszabb volt, ami a kedélyek borzolását illette. 

- Én már nem is kérdezek semmit, egyáltalán, minek vagyok itt? – tárta szét karjait Nonna, a kitárt karokat viszont Rjudzsin örömmel fogadta, mint támasz, s a lány vállán támaszkodva próbált észhez térni. 

- Üdvözöllek köreimben, cicamica – simította kezének ujjait halántékára – Ennél rosszabb másnaposságot még soha nem éreztem – morgott dühösen, de érzékei kezdték visszanyerni eredeti állapotukat. A sárkányisten apránként, de hozzászokott a kígyóméreghez, ebből is látszik, hogy nem csupán egy egyszerű sárkánylény volt ő. 

- Nos? – tért vissza az alkura Zombie.

- Rendben van – sütötte le szemét Szigün – A Gjallerhornban bízom, Odin erejében is – tette karba kezeit türelmesen. 

- Ha Loki az alvilágban rejtőzik, ez a kürt még onnan is felkelti – motyogta elismerőn Nonna - sejtelmem sem volt, hogy ez is tudja a méreteit változtatni, habár, ezeknél szinte minden zsugorodik meg növekszik – szemlélte tovább az uminózus tárgyat – Egyáltalán honnan jött, hogy ezt magunkkal hozd?  

- Bevallom őszintén, rég elfelejtettem, hogy ez a kabátom zsebében leledzik, ritkán hordtam télikabátot, a rúnáim miatt olyan forró a testem, hogy csak az ilyen extrém hidegben van rá szükségem. Gondolom, mióta legutóbb Odinnál jártam, azóta ide lett elásva. 

- Ez a véletlen szerencséje? Hihetetlen vagy! – Nonna szemei dühösen meredtek Galere, bele sem mert gondolni, mi lett volna, ha nincs náluk a kürt. Nos, egy alternatívájuk maradt volna, mégpedig az, hogy Szigün és Vatacumi rommá zúzzák az egész hamuvilágot, miközben egymást próbálják megölni. 

- Várj! – vágott közbe Szkádi – Ha megfújod a kürtöt, azt minden isten hallani fogja, azt fogják képzelni, hogy megint kitört a Ragnarok! 

- Ugyan – legyintett Zombie – Ez a kürt nem csak erre hasznos. Most, hogy Odin adott nekem az erejéből, már kedvem szerint tudom irányítani a hangját, és nekünk csak egyetlen egy istenre van szükségünk, akinek pontosan itt van a köve – siklott egyik ujja a kürt keskenyebbik részébe ékelt kőre. A többieknek addig meg sem ragadta figyelmét, hogy a kürtön az összes germán istenség szimbóluma megtalálható volt – Egyébként is, ahhoz hogy minden istent egyszerre tudjak szólítani, minimum nekem is istennek kéne lennem, olyan erővel csak azok tudják a hangját előcsalni Gjallerhornnak^[3]. 

- Szerintem képes volnál rá – vetette felé Szkádi – Éreztem rajtad, mikor megállítottál. Nem vagy egyszerű halandó, valamit érzek, ami magasabb, az istenek szintjébe tör. 

- Nem tudom – vont vállat Zombie – Ha igazad is van, akkor sem vagyok tiszta vérű isten, de ha lehetne, akkor erről máskor vitatkozzunk – azzal a választ meg sem várva belefújt a kürtbe. Hangját csak Szigün és Szkádi hallották, de ők is csak egyetlen apró pillanatra, mintha nem is lett volna. A zúgó, mély rezonancia egyetlen fület keresett, akinek tulajdonosa Asgardon kívül rejtőzködött még a Bifröszt után is sokkal messzebb, Jotünheimban. Zombie addig fújta, míg már nem maradt több levegője, ekkor a kürt végéből erős szél támadt, hatalmas karmok nyúltak a gomolygó sűrűségből, de azért rendesen küzdöttek, Loki láthatóan még magánya rejtekében akart maradni, s felbőszítették, amiért ezt nem hagyták neki. A hatalmas kardfogú tigris zöld szemeivel meredt az alatta állókra. Lassan visszaváltozott az alakváltás mestere eredeti formájába, és immár egy még így is borzasztóan magas isten állt a terem közepén. Arany mellvértje fölött vállán aranybunda simította kék erekkel futott kreolos bőrét, végtére is félig jégóriás volt, a kékes bőr és a magasság ennek tudatában nem meglepő. Hegyes orrú arany páncélos csízmájára jég fagyott, szilánkokra törve pattogzott a márvány csempén, ahogy lépkedett. Na igen, most már nem lepődött meg Nonna sem, miért kellett Zombienak forró teste ellenére a télikabát, ha Asgardban járt.  Sötét, zöldes bőrdarabokból varrt ruháján a méregzöld kövek üveges felszínén szintén fagyos réteg ropogott. Loki volt a legszebb férfi istenség, akit Nonna valaha látott, a tipikus germánokra egyáltalán nem emlékeztető, jégből kiolvadó férfi ében hajszálaiba túrt. Egyik oldalt hosszabb, szemébe lógó tincseit seperte arrébb, másik oldalt a feljebb nyírt szálaktól kiválóan előbukkant cakkos, mindig kíváncsi hegyes végű füle.  Másik kezében legnagyobb szimbólumát, aranyba mártott sisakját tartotta. Különös darab volt, gerinc és borda díszítette fejrészét, a csontok az égbe meredtek, nyúlánk és éles formájukban, valamiféle hatalmas hal, vagy hüllő gerincoszlopának részei lehettek a világok kezdetén. A két szarv szintén hosszú, éles csontból állt, Nonna egyre kevésbé tudta, milyen rémségé lehettek. Loki ezek ellenére megragadónak, erősnek, de egyszerre lágynak tűnt, zöld szemei folyton vizsgálódtak környezetén, olykor meg-megálltak egy ponton, ilyenkor gazdájuk saját gondolatai sűrűjébe nézett. A kutakodás és szüntelen agyalás mellett tréfás, sőt pimasz barázdák haloványodtak szeme sarkában, az éles fényfolt íriszében kihívóan mért végig a körülötte állókon. Amint észrevette Szigünt, a tiszta lágyság uralkodott el vonásain, ezt az arcát csak nagyon ritkán engedte látni. Hangja búgása a legfinomabb selymet is felülmúló gyengédséggel cirógatta a boszorkány fülét, megnyerőbb volt még Makvilszocsitlnél is, ugyanakkor enyhe él bújt meg benne, ami figyelmeztetett bárkit rá, hogy mégis csak a nagy Loki az, akinek a szeme közé néz. 

- Te! – förmed rá Szigün.

- Igen, én. – Az isten meg sem próbált magyarázkodni, csak feltette két kezét, halvány, pimasz mosolyra húzta szép formájú ajkát. 

- Van róla fogalmad, mióta nem toltad elő a képed?

- Pontosan, de nem botránkoztatnám újdonsült barátaidat ekkora számokkal – vigyorgott szívdöglesztően. 

- A hajad meg hová lett? – meredt rá még mindig szigorúan Szigün.

- Ó, hát ez a formám jobban tetszene? – lépkedte körül feleségét az isten, kihívón kitárta karjait, mint aki válaszra vár. Aztán egyszer csak régebbi önmagát öltötte fel. Hosszú, sötét haja a derekáig ért, milliónyi fonatba szőve, hasonlított Zombie tincseire, de ez még annál is dúsabb volt. Páncélzata kevésbé nyers, inkább finoman élezett lett, ruhája is egyszerűbb, bizonyosan abból a korból való önarcképe lehetett ez, amikor még Asgardban elfogadott istenségnek számított és Szigünnel élt. Nonna ezen formáján éppúgy elámult, mint a korábbin, az isten semmit sem öregedett azóta, mégis fiatalabbnak tűnt így, vagy inkább kevésbé megkeseredettnek, talán ez annak köszönhető, hogy ekkor még nem kínozták agyon saját gyermeke martalékaival. 

- Hmm – pislogott a hűséges istennő – Nem – intett – a régi szép korokat idézi elő, nekem pedig az fáj.  Azon kívül mostani formádban kevésbé tűnsz olyannak, aki felelőtlenül használja furfangos eszét és mindenkire átkot hoz – most már egészen közel sétált férjéhez. Szemében szomorúságot véltek felfedezni. Loki most először nem is találta a szavakat, hiába próbált volna valami hazugságot, vagy csínyt kitalálni, tudta, hogy Szigünnel ez nem ilyen egyszerű. Komoran nézett az őt néző szempárba, hűvös kezét feleségének ujjaira simította.

- Tudom, hogy nehéz lehetett – próbálta volna megenyhíteni az istennőt, de az kirántotta kezét az övéből.

- Nehéz? Persze, végtére is csak egy kígyó mérgét nyeltem évtizedekig, amíg te hála nélkül, ki tudja merre jártál – fordított hátat haragosan – Legalább megkereshettél volna, csak hogy egyáltalán tudjam, érdekel-e az életem – tette karba kezeit. Loki morfondírozott.

- Ha Tor rám talál, vagy akárki más, azonnal kezdődik elölről minden, ezt nem kockáztathattam. – Az isten reménytelennek látta a győzködést, csak félvállról vetette ezeket a szavait oda, hiába, a többi isten sosem értette meg a józan észjárás nyelvét. 

- Mindegy – fordult szembe vele Szigün – A lényeg, hogy most már látom, hogy életben vagy és nem csak vakon reménykedek. 

- Csak ezért rángattatok elő? – foglalt helyet lezseren az egyik széken, lábát keresztbe téve egyik térdén könyökölve unottan nézett a többiekre. 

- Van egy olyan érzésem, hogy tudsz nekünk segíteni valamiben – lépett felé Szkádi. 

- Én segítsek neked? – nevetett fel Loki – Szkádi istennő, aki rám uszította a porszívóját most tőlem kér segítséget, nem mondom, ti napról napra egyre ostobábbak lesztek. –  Loki nevetése egyre hidegebb lett, Szkádi hátán a szőr is felállt, ki nem állhatta, ha így viselkedett vele.

- Nézd, ahogy Szigünnek is mondtam már, nem ellenetek irányult ez, de veszélyt jelentettél. Megölted egy társunkat, fellázadtál és olyan célt tűztél ki, ami csak tébolyt szült volna, tudom, hogy te is így érzed, miután a Ragnarok majdnem utolért.  

- Az még nem változtat a tényen, hogy megkínoztatok. Azon kívül, akit megöltem, nem véletlenségből, vagy szórakozásból öltem meg, de ezt nektek eszetekbe sem jutott volna tisztázni, mielőtt kivégzitek a családomat.

- Ami azt illeti, a fiadat a testvére ölte meg…

- Akit ti bolygattatok fel!

- Loki! – visszhangzott a teremben egy hang, most mindenki az ő irányába nézett. Vatacumi közelebb lépett a fagyos istenséghez, korábbi hangja még mindig zúgott a többiek fülében. Nem is lehetett volna gondolni róla, hogy ilyen is tudott lenni. 

- Mit akarsz tőlem, gyík? 

- Mielőtt még felhúznál, leszögezném, hogy akár évszázadokig is vitatkozhattok ezen, de az egész csak nézőpont kérdése. Neked is van sérelmed, ahogy nekik is, te az egyik felét látod a dolgoknak, ahogy ők a másikat. Tudom, hogy számotokra ez a múlt a jelen kísértete, de ha ezt így folytatjátok, örökre elvesztek, és az lesz az igazi Ragnarok, nem a múltbeli – nézett farkasszemet a germánnal. Loki felmordult, érezhetően még mindig haragja irányította részben, a szép szavak sosem győzték meg. 

„De ha ez nem győz meg, még mindig van egy sámánunk, aki ide hívhatja a kedvedért Odint, vagy Tort” – vigyorodott el Rhune. Ekkor a jeges zöld pillantások Zombie felé irányultak. Az aranypáncélos isten alaposan végigmérte. 

- Szóval ez volna a leghatalmasabb sámán? – húzta össze szemeit. Már éppen valami csípős megjegyzést tett volna, azonban valami beléhasított, egy olyan érzés, amitől már nem csak egyszerű halandónak tűnt az előtte álló férfi. tűnődve dörzsölte meg állát, ez idő alatt a többiek némaságba burkolóztak, Loki tényleg mindig elérte, hogy drámai legyen körülötte a légkör. Halkan sóhajtott, úgy határozott, bármennyire is fontos számára büszkesége, nem ostoba, a megszerzett pillanatnyi nyugalmát semmiképp sem cserélte volna el egy Torra – Mit akartok tőlem?

Mielőtt bárki felelhetett volna kérdésére, megremegett a föld, akár Vatacumi hangjától, így Nonna gyanakvóan felé fordult.

- Mi az? Nem én csinálom – villantotta meg szívtipró mosolyát a sárkány, amire a boszorkány csak megforgatta szemeit. Már egészen hozzászokott a közelségéhez, csak enyhén meredeztek a pihék karján.

- Ki kell innen jutnunk! – kiáltotta Zombie – Az az érzésem, hogy a két hölgy hazaérkezett és nem túl boldogok – lépett a hatalmas terem közepére, hogy jobban tudja kémlelni a terepet.

- Gyertek ide körém! – szólt hangosan Loki, hangja még így is simogatóan kellemes volt.

Az összes teremben tartózkodó Loki köré állt, akinek élénkzölden kezdtek világítani íriszei, ahogy ősi nyelven mormolt szavakat, fagyos lehellete is szinte világított.

- Sámán! Még mindig ott laksz, ahol régen? – kérdezte hirtelen.

Ikina csak bólintott, bár sejtelme sem volt, honnét tudta Loki a lakhelyét.

Egyszer csak mindannyiuk körül fagyos jégszilánkok jelentek meg, majd ők maguk is megfagytak. Mire Ereskigált megpillantották, vagy jobban mondva ő pillantott rájuk, széttörtek darabjaikra, beleolvadva a márványkő padlózatba.