A nyakék nyomában 8. fejezet

„ Most nincs idő az etye-petyére fiatalok! Zombie, gáz van, és nem az én faromból származó!”

„ Milyen etye-petye?! – hördült fel gondolatban egyszerre a két fél.

„Mindegy, csak figyelj!”

„Naqs csinált valamit?” – rontott ki a nappaliba körülnézni Gale, hogy minden meg van-e.

„Dehogy is, ő épp romantikus vacsorába mélyült a romantikus vacsorával” – forgatta a szemeit Rhune – „Istár volt az!”

„Istár?” – meredt meg teljesen a férfi, még a hátán is végigfutott a hideg. Kevés istentől került ilyen állapotba, de Istár úrnő egyike volt ezeknek.

„Igen, és nem tudom, hogy sikerült neki, de elvitte a nyakéket” – váltott titkon privátbeszélgetésbe Zombieval.

„Felesleges” – legyintett a sámán – „Már úgy is tudja” – vonta össze tűnődve a szemöldökeit.

„Oh, nos akkor nagyon szerethet, ha még ezek után is itt maradt” – csóválta meg a farkát a szellemkutya.

„Hagyjuk most ezt” – mordult fel a szó szoros értelmében Gale.

- Mi történt? Miért volt itt Istár? – kapcsolódott be a társalgásba idegesen Nonna is. Utálta, hogy mindig mindenből kimaradt.

- Elvitte a nyakéket – dőlt le a kanapéra tanácstalanul a férfi – Miért most került elő az összes problémás isten? Nem, mintha nem lenne olyan, aki nem problémás, de ezekkel van a legnagyobb gond – tördelte az ujjait dühében.

„Szerintem tudod, hova vitte” – döntötte félre mindent mondón Rhune a fejét.

„Persze, hogy tudom… A hamvak világába.”

„Az egészen pontosan, mi is?” – mérte végig az ebet és gazdáját kérdőn a lány.

- Nem hallottál még az élőholtakról? – mosolygott halványan a férfi.

- Dehogy nem – sértődött meg a boszorkány – Csak éppen futó harcon kívül sok tapasztalatom nem volt velük.

- Akkor azt már tudod, hogy nem a halandók csökött elképzelésein alapuló élőholtakról van most szó.

- Persze, hogy tudom. Az igazi élőholtak lovagi eszmék szerint élnek, ugyanis a középkorból ismert a legtöbb járvány és fertőzés, teljesen tudatuknál vannak, már ha az, hogy az istennőjük elcsavarta a fejüket tudatnak nevezhető és egyáltalán nem úgy mozognak, mint a beteg csigák. Bár a bőrük tényleg szétesett, de az abban áramló, égő parázs miatt hívják őket lélekhamvaknak. Különben is, ha tényleg úgy mozognának, akkor mi lenne a probléma? Simán le lehetne őket öldösni, anélkül, hogy elérnének minket – tekintett a plafonra unottan a lány.

- Ez mind igaz, akkor csak a világukról nem hallottál még – simított végig az új tetoválásán nyugodtan Zombie, ellenőrizve annak biztosságát – Bár ez nem is csoda, a két istennő a szolgái számára végtelenül biztos világot teremtett. 

- Két istennő? – döbbent meg Nonna – én eddig csak Istárról tudtam…

- Nem hallottad még azt a verset? Még nagyon régen keletkezett asszír monda - pillantott kérdőn és egyben végtelen komiszul a lányra a sámán. Áradt belőle az élvezet, hogy valamiről megint csak mesélhetett. A boszorkány egy fejcsóválással válaszolt és már le is térdelt a perzsaszőnyegre, hogy hallhassa a férfi szájából azt a verset. Gyomrában érezte a kíváncsiság és izgatottság varázsát, amit mindig, mikor Galet hallgatta. A férfi halványan elmosolyodott, majd szemét lehunyva felidézte a hátborzongató sorokat. Hangja zenei suttogás volt Nonna fülének.

Hallod-e, te ajtónálló!

Nyisd ki a kaput előttem, hadd lépek be szépszerével!

Ha nem nyitod ki előttem, nem engedsz be szépszerével,

bizony betöröm ököllel, kitépem a kapufélfát,

lábbal taposom a zárat, úgy jutok a kapun túlra!

S jaj akkor a földi népnek! A holtak élére állok,

s fölvezetem, föl a fényre, - föl én, hidd meg, valamennyit!

S még hozzá olyan éhséggel-szomjúsággal verem őket

- szerelemmel megetetvén, megitatván életvízzel -

hogy mindegyre éhesebben-szomjasabban barangolnak,

s akit csak találnak, élőt, iszonyú agyarra kapván,

vérét italul megisszák, húsát étkül fölzabálják! ...

„Haláli spinék, az egyszer biztos” – lihegett a farkaskutya komiszul.

- Hát ez elképesztő – csodálta a férfit és a hallottakat egyszerre – De kinek a kapuján akar áthaladni?

- Ereskigál, alvilági istennő kapuján – könyökölt a karfán a szokásos arisztrokrata kisugárzásával a sámán – Soha nem tudta senki, mi szándékkal akart hirtelenjében oda jutni. De persze, ha egy isten nem mondja el, mit akar, csak nehezen tudjuk kitalálni.

- Ereskigál – ízlelgette a nevet Nonna – mintha az egyik könyvben még pár száz éve olvastam volna róla. Istár rokonaként lenne nyilvántartva.

- Részben rokonok, részben nem – kelt fel ültéből Zombie – de most nem az istenek családfájával kell foglalkoznunk. Ki kell találnom, hogy jutunk el a hamvakhoz.

„Nos, ha jutottatok valamire, szóljatok. Nem tűröm, hogy a bolondját járatják velem, még akkor sem, ha egy istennő teszi, akkor legalább had harapjam szét a hamvas hátsóját egy pár talpnyalójának bosszúból.” –vonult a konyha felé Rhune.

„Mit csinált veled?” – kuncogott az orra alatt Zombie.

„Megrészegítette az érzékszerveimet, és miután rádöbbentem, hogy hiába keresek egy nem létező szarvassültet az udvari szemetesben, már elhúzta a csíkot”

„Az a te bajod, hogy mindig a hasadnak engedelmeskedsz” – fintorgott unottan a férfi.

- Azért aranyos – suttogta a lány, nehogy a kutya is meghallja. 

- Csak kár, hogy már nincsen számomra új rúna nála, ami segíthetne – sóhajtott fel halkan a sámán, finoman a hajába túrva – Kell találnom valamit – kelt volna fel, hogy a vitrines szekrényhez mehessen – Naqs ma már nem fog segíteni, ha fejre állok sem – nézett az ereklyére durcásan.

- Gale… - ragadta meg a férfi pólóját Nonna. Amaz kíváncsian fordult vissza a lányhoz.

- Mi az?

- Hát… Ez… - vett elő a zsebéből egy több soros rúnakarkötőt – Emlékszel még, amikor az üzletünkről beszéltem, meg a jutalmadról? Hát… már nincs értelme halogatnom, hogy odaadhassam… - nyelte le a könnyeit a feltörő érzéseitől. A férfi meg sem tudott szólalni döbbenetében. Egyrészt a karkötőtől állt el a szava, másrészt a lánytól. A boszorkány sietve a sámán tenyerébe zárta az ékszert, majd sietősen a fürdőbe szaladt és magára zárta az ajtót.

- Nonna… - kapott észbe a férfi és utána rohant. 

- Hagyj most, kérlek – hallotta a túloldalról a lány szipogását és elfojtott sírását. „Ne már, így még ennek a szerencsétlen rúnasornak se tudok örülni.”

- Kérlek, nyisd ki! – simította meg a faajtó lapját, a kezéből hirtelen átáradt a melegség azon keresztül.

- Mi ez? Ne bűvölj meg, mert az nem vicces! Ne gúnyolj! – kuporodott össze az ajtónak dőlve a lány. 

- Csak próbállak lenyugtatni – suttogta nyugtató hangon a férfi. 

- Nincs rá szükség, én is meg tudom tenni – habár a feltörő hányingerérzetét egyáltalán nem tudta hogyan kezelni, nem akart szánalmasan festeni. 

- Nonna – szólongatta Gale – Kérlek, nyisd ki!

- Majd kinyitom – felelte komoran a boszorkány – Ha már nem leszek dühös…

- Rám vagy az? – harapta be az alsóajkát idegesen Zombie. Nonnának el kellett tűnődnie a kérdésen. Ideges lett, mikor megtudta, Zombie titkolta a Naerisben történtekről való tudomását? Igen. Dühös volt rá? Haragudott rá? Nem, egyszerűen képtelen volt. Tudta pontosan jól, hogy csak az ő érdekében hallgatott és ha Freja még ott is járt, kétszeresen is védte őt az istennő előtt. Ha csak magát akarta volna védeni, simán fel is adhatta volna a szerelemistennek, hogy csináljon vele, amit akar, akár ki is végezhette volna. 

- Nem – suttogta alig érthetően. Zombienak egy kő esett le a szívéről, maga sem tudta, miért érezte azt a megkönnyebbülést, ami átjárta mindenét. Hiszen nem rég találkozott csak a fiatal boszorkánnyal, semmi közük nem volt egymáshoz, mégis valahogyan boldog volt, amiért nem őt okolta a történtekért. Egy kis gondolkozás után betudta a lelkiismeretének.

- Akkor jó… - támaszkodott az ajtónak két kézzel, még mindig el akarta érni a túloldalán síró lányt, de képtelen volt rá. Nem akarta rátörni az ajtót, mert azzal csak rosszabb lett volna minden, azt akarta elérni, hogy Nonna önként adjon neki bebocsátást. 

- Attól még elmondhattad volna – szipogta szívszaggatóan keservesen a boszorkány – És a húgom még nem fog ettől újra élni… 

- Ezért kell, hogy erős maradj, és segíts nekem rájönni, mi történt valójában – térdelt le az ajtónál Zombie – Kérlek! – sütötte le a szemét. Meglehetősen kínosan érezte magát. Egész idáig egyetlen nőnek térdelt csak le és már az is több száz éve eltávozott az élők soraiból. 

- Ez csak, túl nehéz nekem – hallotta az ajtó miatt tompán a lány amúgy is halk beszédét.

- Hadd segítsek neked! – sóhajtott végelkeseredésében a férfi.

- És ha megtaláljuk, ki tette mindezt? Mit nyerek vele? – dühödött fel Nonna – Semmit! 

- Ne mondj ilyet! Te is tudod, hogy most saját magadat akarod becsapni. Ez neked is fontos, nem hátrálhatsz meg ilyen könnyen! Most fogod magad és kinyitod azt az ajtót! – utasította szigorral, mégis együttérzéssel a hangjában Zombie. A határozottsága megtette a hatását és az ajtó résnyire kinyílt. A férfi észbe kapott, hogy még mindig térden állva meredt a másikra, ezért gyorsan felkelt és megköszörülte a torkát. 

- Csak szeretnék elmenekülni valahova, de még erre sem vagyok képes. Nem akarok már semmit az égvilágon, érted? Semmi sem érdekel, nincsen már célom. Egész eddig azért éltem, hogy Shannának találjak gyógyulást, most már nincs mit tennem, akár meg is halhatnék valahol csendben és unalomban.

- Akkor ki fog segíteni nekem? – mosolyodott el szomorúan Gale.

- A kutyád – vonta meg a vállát a boszorkány – Eddig is megvoltál nélkülem.

- Attól még te voltál kapcsolatban a boszorkányokkal és nem én. Egész eddig úgy véltem az összes csak bajt hoz a fejemre, ezért nem alakítottam velük semmi féle közelebbi kapcsolatot. 

- Szerintem eddig én is csak bajt hoztam a fejedre. 

- De neked tiszta a lelked és nincsenek hátsó szándékaid. Nem törsz világuralomra, nem akarsz senkit megölni és a tanulásvágy is meg van benned. Aki tökéletesen mestere akar lenni azoknak az erőknek, amiknek mi a birtokában vagyunk, annak ilyennek kell lennie – simította meg finoman Nonna arcát. A boszorkány hátralépett egyet, hirtelen nem tudta, mit reagáljon erre a közeledésre, arca bíborra vált és végtelenül zavarba esett. 

- Ez…

- Bocsánat – vakarta meg a tarkóját Gale, miután maga is ráébredt, mit csinált az előbb. A zavart idillt viszont egy suhanás törte meg. 

Az erős szél, amit valami, vagy inkább valaki kavart olyan hevessé vált, hogy kicsapta az ablaktáblát és beáramlott az egész lakásba. Egy paradicsomszarka, az átlagnál jóval nagyobb méretekkel, landolt, egyenesen a kanapén. Fehéres ködfátyolba borult alakja lassan kirajzolta a hozzá tartozó isten képét.

- Nem lehet… - maradt szinte tátva Gale szája a meglepettségtől, szép vonalú szemöldökét is magasan felvonta, mintha csak a kábulatból próbálna felkelni – Mit keres itt Makvilsocsitl?

- Kicsoda? – értetlenkedett Nonna, de azért igyekezett suttogva a fölé magasodóra förmedni – Makvilszocsitl nem ugyanazon isten, mint Szocsipilli? 

- Ez örök tévedés – tette a kezét a lány szájára – Nehogy meghallja! Makvilszocsitl az ikerfivére. És fogalmam sincs, mit keres itt, de nagyon nem tetszik a helyzet – pillantott a kanapén lezseren elheveredő istenre.