Peractio - Végóra 1.fejezet

Arina:

- Arina… Arina, hallasz? – rezzenek össze a hátsó ülésen Ené hangjától. Egy kicsit elbóbiskolhattam, mert pár pillanattal korábban úgy éreztem, valaki mondott nekem valamit. 

Ezt azonban betudom az idegeskedésemnek, amiért Alun már megint valami fülszaggató botrányt ordíttat a kocsiban. Az ember azt hinné, egy piros sportkocsiban valamiféle konszolidáltabb példányok utaznak, vagy újgazdagék ficsúrjai, ehelyett ordít a Metallica és két feketébe öltözött flúgos ül előttem. 

- Nem hallgathatnánk mást? – hajolok előre kettejük között fogaimat csikorgatva. Alun beletúr mahagóni vörös hajába és azúrkék szemeivel mered rám a visszapillantóban. 

- Ki van csukva, amíg én vezetek, addig Metallica lesz és kész – dobolja tovább az ütemet a kormányon én pedig világfájdalomba torzult arccal próbálok kikémlelni az ablakon és eszembe vésem, hogy ha másért nem is, hát ezért biztosan meg kell szereznem a jogosítványomat. 

Ené csak megvonja vállát, ahogyan mindig is tesz, ha a mi összeszólalkozásainkra kerül sor. Ébenhaja megsimogatja karjait a mozdulat közben, Alunéhoz hasonlítható szemei pedig a férfit pásztázzák. Szerelmes, de még mindig nem ismerte be magának. Ahelyett, hogy megint felidegesíteném magamat, inkább kitekintek a Mátra vadregényes tájára, a sötétet takaró fákra és az elmosódó szalagkorlátra. A kép hipnotizáló hatására az elmém zugaiba keveredek pillanatok alatt és az előttem ülőkön kezdek gondolkodni. 

Enéékkel már azóta vagyok együtt, hogy szüleimmel felköltöztem Budára, az ő haláluk óta ezek mindenhova hurcolnak magukkal, ez alól a mostani kirándulás sem képez kivételt, pedig én mondtam, hogy jöjjenek nélkülem kettesben. Néha már megrögzöttnek érzem őket abban, hogy rám vigyázzanak, felnőttek vagyunk a fenébe is, ennyire azért nem kéne ragaszkodni hozzám. Persze, ha ezt megjegyzem nekik, csak furcsán bámulnak vissza rám, úgyhogy már inkább leszoktam erről. 

Cadan:

A falka egy részével hajnal óta már az egyik külső központba tartok megbeszélésre. Nem tetszik Dieter ügyködése és az Etheriek közül senki sem képes felfogni azt, ha két ősi kaszt ereklyéje ekkora pusztítást lett volna képes okozni, hogy maga Lucifer zárta le, akkor a lezárást követően azokból keletkezett immár hét ereklye még annál is veszélyesebb lehet magunkra nézve is. Pont azon voltam, hogy a saját népem urnáját eltűntessem, mikor apám szólt, hogy induljak a mátrai intézetbe. Nem repestem és még most sem repesek az örömtől, az emberek így is kezdik furcsállni, hogy a farkasok visszatértek a határokon belülre, még ha a vérfarkasok árnyakként is suhannak, nem láthatatlanok, párunkat biztosan meglátnak. Az embereknek fogalmuk sincs, mennyire egymásba merülnek a világok határai, már csak az kéne, hogy ők is a falkámra kezdjenek vadászni, a démonok így is elég nagy problémát jelentenek, nem is értem, miért segítenek az angyaloknak, még akkor se, ha én magam szintén nem látom jó ötletnek Dieter törekvését. 

Egy pillanatra megtorpanok, testem lassulásával suhanásom mozaikszerű képe kiélesedik szememben, így most teljes élességemben jól láthatóvá válok.  Még ha egy kisebb medve nagyságával is vetekszik méretünk, nem árt óvatosnak lenni. A falka megáll, szétszéledve rejtőznek és türelmetlenül várnak. Farkasfejem arra fordítom, amerről a tekintet súlyát magamon érzem. Orrommal fújok egyet, a levegő pedig megkavarodva olvad tőle fehér füstté válva. Csak egy holló mereszti rám árnyas pupilláit, még szimatolok az irányába, de nem érzek semmit. Furcsállom is, azonban végül megrázom magam és folytatom az utam, habár a közelgő démont megneszeztem már.