Peractio - Végóra 3.fejezet

Lassacskán megunom a macska-egér játszmát, felé mozdulok, sebességemtől keltett mozaikos illúzióm halványodik, de velem együtt válik láthatatlanná, szemem fénye is tompa vonalakként követi a sebesség irányát. Kinyúló karmaimmal végighasítok a démon gerincén, fullánkéhoz hasonló egyszerűséggel vájok keresztül a bőrrétegen és az izomzaton egészen a hófehér szövetig. Sárgás pengéimen a csontdarabok enyhe hópihékként gördülnek végig, ordítást mégsem hallanak füleim. Ez persze nem azért van, mert nem üvöltene ez a rém, hanem mert ösztöneimtől vérem pumpálása lepi el minden érzékemet és csak legkisebb zuga sejti az eszemnek azt, mit is kell tennem igazából.  Számban előtörnek vörös ínyemből az igazi agyaraim, szemfogaim meghosszabbodnak, állkapcsom is megfeszül, végül beviszem az utolsó csapást és átharapom a torkát, összeroppantom a légcsövét is. 

Ajkaimról a vért és más maradványokat törölgetem, és arra gondolok, Dieternek igaza volt. Emberibb alakjukban sokkal sebezhetőbbek, viszont még így sem bíznám el magam, elvégre Lucifer teremtményei. Ez a példány csak egy volt a sok közül, szerencsénkre túlságosan is elbízta magát, de biztosan állíthatom, hogy a többi már nem lesz ilyen könnyelmű. A felderítő Cole csak egy gyönge harmadrendű vadász volt, nem is értem, miért nem a rendes felderítőiket küldik ki ránk. Még vetek egy utolsó pillantást a testre, majd homokká kavarodó farkas formámban emelem fel tekintetemet a fák lombjaira. Myra terem mellettem, ez az egyszerű, kicsit sem tisztavérű, barna csikasz. Még együtt nevelkedtünk fel, mindig a sarkamban volt, és mindig aggódott értem, most is így van. A falka tagjai furcsállják kapcsolatunkat, a vezér, aki még tisztavérű is és egy senki, nehezen képesek felfogni, mit is akarhatok tőle. Számomra az ő barátságánál tisztább semmi nincs, boldog vagyok, hogy magam mellett tudhatom, emellett hadvezérnek is alkalmas, ha esetleg rám máshol lenne szükség, ezt a szakaszt mindig rábízhatom. A kezdeti elutasítások után lassan ezt ők is képesek voltak elfogadni, de a családalapítás kapcsán még mindig tartanak attól, hogy esetleg őt választom. Felé pislogok. Megnyalja a fülem és az oldalamhoz simul. Csak egy egyszerű fejmozdulattal válaszolok felé: „Indulás!” Végigmér rajtam a mindig szigorú tekintetével, katonás, akár csak az édesapám, olybá tűnik, a korcsok nagyon is harcias modorúak, bár ez a fenntartásaik miatt természetes is. A levegő kavarog fehér füstkén, ahogyan lélegzetünkkel bepárásítjuk azt. Lassan elfordítja fejét, és egy beleegyező üvöltéssel rendezi a többieket. Folytatjuk a monoton vágtát. 

Arina:

Ezt az egészet nem értem, teljesen groteszk! Mi a fészkes folyik itt? 

A szállásra vezető út háromnegyedét magam elé bámulva töltöm, mint holmi hulla. A láthatatlan erő, amit Ené a testem köré láncolt, egy nyugalom-kényszerzubbonyként nehezedett rám. A testem higgadtságra kényszerül, és az elmém egy része is, de mélyen belül, nem is tudom testem mely táján, de ordítok és toporzékolok. Megesküszöm rá, hogy amint a szállásra érünk, mindkettejüket megverem. 

Körülbelül húsz perc után parkol a járgány az apartman elé. Megviselt idegeimnek egy lassított felvétellel ér fel, ráadásul az olajozatlan fékek megcsikordulása is vészterhes sikításra emlékeztetnek, még a hegyek is belerezdülnek. Ahogy végre megálltunk, kirúgtam az ajtót és fújtatva rontottam befelé a csekkolásra, míg azok ketten tovább pusmogtak a fejemben. 

„Mit csináljunk vele?” – hallom már az egyik szobánkból Ené hangját. Kezdek egyre idegesebbé válni, és amit érzek, szavak sem képesek leírni. 

„Fogalmam sincs, úgy volt, hogy még nem lenne szabad…” – Mit? Mit nem lenne szabad? Az egészet fel nem fogom, legszívesebben ordítozni kezdenék, ahogyan az őrültek szoktak a krimikben, csak félő, hogy akkor nem csak egy képzeletbeli zubbonyba taszigálnának bele. 

„Tudom”

„Majd lerendezem” – nyögi ki végül Alun. Persze Ené nem szeretné, hogy így történjen, látom rajta. 

- Csak, hogy tisztázzam, minden egyes szavatokat hallom – szólok ki a szállásunk konyhájába, ahol eddig meghitten idétlenkedtek. Ahogy szavaim megütik a fülüket és fészket is vernek az agyukban, immár egyesült erővel rohamozzák meg a szobát. Mindketten aggodalmasak, de azt kell mondjam, nem azért, amiért hangokat hallok és dolgokat látok. Összenéznek, elég nyomatékosan, ezek tényleg nem akarnak semmit egymástól? Úgy folytatnak párbeszédet a szemkontaktusukkal, ahogy maximum a nyolcvan éves házaspárok képesek csak. Legszívesebben iszonytató kacajt hallatnék, csakhogy most rólam van szó. Alun int, de Ené csak hosszas unszolásra és egy szigorú tekintet hatására távozik. 

- Figyelj… - kezdené, de megakad út közben. Egy darabon talán mérlegel, mit is kéne mondania. 

- Enének nem esik jól – közlöm vele a különösen nem ide passzoló tényt, de valahogyan nekem is fel kell dolgoznom fejben a történteket, nem? Így legalább a prédikálás előtt szerzek egy kis időt rá. Már régen kifejlesztettem azt a készségemet, hogy egy semmis párbeszéd közben egyszerre figyeljek a következő mondatomra, a beszélőre és közben még az univerzum csodáin is elemző fejtegetéssel költői ódákat formáljak meg. Azon kívül elég filmet és könyvet olvastam már, ahhoz, hogy tudjam, mi fog következni, mikor valaki próbál magyarázkodni: új világba csöppenés, hitetlenkedés és egy apokaliptikus méreteket öltő ellenséges probléma. 

- Mármint? – vonja össze szemöldökét. 

- Egy szőke lánnyal vagy együtt, velem vagy együtt. Aki teljesen szöges ellentéte neki, szerelmes beléd és te nem is figyelsz oda rá – gyújtok rá egy cigire, mivel már kezd az ostobaságuk is túl sok lenni az idegzetem kapacitásának. 

- A felette valója vagyok, amit te látsz az csak tisztelet. – Komor válaszra méltat, semmi érzelem nem mutatkozik rajta, mintha nem is ő lenne már, hanem valaki más, bár ez részben igaz is, de ettől még borzasztó szokatlan, nem ilyennek ismertem meg. 

- Nem tudom, mik vagytok, de az érzelmekhez láthatóan vakok – vetem keresztbe lábaimat. Furcsa, hogy idegesnek kéne lennem, de halál nyugodt vagyok. Kezdek én is megijedni magamtól.

- Démonok vagyunk – mondja ki némi gondolkozás után én pedig az eszem két nyelű mérlegén próbálok egyensúlyozni valahol az elborzadás és a röhögés között. 

- Váó! – kerekedik el az ajkam – Akkor majd kelts fel Alun-démon, oké? 

- Az igazat mondom! – ragad karon. Érzem a hideg, mégis forró kezét. Olyan, mint azok az izomlazító kenőcsök, addig szorítja a kezem, míg ez az enyhe érzet égető fájdalomba nem borul. Felnyüszítek és elkapom a kezemet. Ha eddig nem lettem volna benne biztos, a fájdalom már bizonyította, hogy ez itt a nagybetűs VALÓSÁG.

Ismét szembenézek vele, írisze vöröslik, ahogy elmúlik körüle az ónix színű aura, úgy a vörös is szertefoszlik és az írisz vonulatai újra kék hullámokban keretezik pupilláját. 

- Egy hadvezér vagyok – kezd bele, mikor már semmi elutasítást nem lát rajtam, csak az enyhe döbbenetet – Ené egy felderítő, én pedig vadász. Mindez pontosan azt jelenti, amit a szó következtetni enged. 

- Ha démonok vagytok, mit kerestetek az én társaságomban éveken keresztül? Mi dolgotok? – kezdek megrettenni és ilyenkor sajnos az embernek a legrosszabbak jutnak eszébe – A szüleimmel is ti végeztetek? 

- Nem! – állít le, mielőtt megint kitöréseim lennének – A szüleid balesetet szenvedtek, te is tudod. 

- Már nem igazán tudom, mit is tudok – sandítok rá, védekezőn enyhén elfordulok tőle. 

- Tudom – suttogja – Nem akartuk, hogy így jöjj rá. Cionnaith mondta sok éve, hogy vigyáznunk kell rád. 

- Ki ez a Cián? 

- Cionnaith, röviden Cion. Ő a Pokol hercege. 

- Oké, tegyük fel, hogy létezik ez az illető és a Pokol – köszörülöm meg a torkom, nehogy a végén nevessek – hercege… Mi a francot akar tőlem ez a te úgynevezett herceged? 

- Ezt nem lehet egyszerű feldolgoznod, én megértem – süti le szemét – Dióhéjban annyi, hogy minden, ami a Bibliában megíratott a Teremtés Könyvében az igaz. A démonok, Lucifer, az angyalok, nephilimek. 

- Óriások? 

- Ők is léteztek valaha, de már sok évezrede kihaltak. – Látszólag meglepi, hogy olvastam a Bibliát, bár egy démon szemében ez a cselekedet maga egy szatíra lehet. Igazság szerint valahol mélyen, mindig is hinni akartam ezekben a dolgokban, valahogy jó volt elképzelni ezeket a világokat, magát a teremtést, Ádámot és Évát. Így minden sokkal egyszerűbb, és nem kell keresnie az embernek, mi miért történik. De azért nem megy a hit ilyen könnyedén, a kétségeim természetesen teljesen eltérítenek tőle, és valahogy mindig ott van előttem, hogy ez mégsem lehet ilyen egyszerű, és mesebeli. Így aztán megmaradtam annál az álláspontnál, hogy ha nem is biztosan igaz, attól még egyértelműen a legjobb fantáziamű, amit valaha olvastam.  

- Rendben, arra nem térek ki, hogy ki is ez a herceg a Pokolban és mi van Luciferrel… - gondolkodom hangosan.

- Lucifer kétezer éve eltűnt – közli velem nemes egyszerűséggel. Hát, ha ez így működik, ám legyen. Inkább belemegyek a játékba, csak megértsem, mi ez az őrültség. 

- Rendben, és, mit akar tőlem Cion? – kérdem vontatottan, nem igazán érzem, hogy tudni szeretném-e valójában, mi a céljuk velem.

- Még a teremtés előtt, az arkangyalok előtt élt egy égi faj, melyet ti a kerubok nevén ismertek. Senki sem tudja, mi történt velük, de egytől egyig elpusztultak, végleg. Cionnaith herceg az utolsó tagját ennek a csodálatos fajnak megmentette, hogy őrizze a nép erejét és irományait, de a legfontosabb, hogy rád vigyázzon, édesanyádat viszont meggyilkolták, így már csak te maradtál.

- Ez lehetetlen, az én szüleim közönséges emberek voltak – próbálok közbeszólni, meggyőzni, hogy csak képzelgés az egész. Az is lehet, csak magamat akarom győzködni, de így is sikertelen, mert csak hebegek-habogok. 

- Azok nem az igaziak voltak, a szüleid régen haltak meg, azt nem tudom, édesapád ki, vagy mi, de édesanyád biztosan kerub volt. 

- Mi ez, valami elcseszett romantikus fantáziaregény? – háborodok fel. Azon kapom magam, hogy felugrom ültemből és ordibálok. 

- Úgy is mondhatjuk – fintorodik el, de egy halk kacaj hagyja el torkát, a mélyből jövő sárkányok üvöltése sem rémítene meg ennél jobban. Nyugodt, de ideges, szórakozott, de feszült, minden ellentétes érzés megvan benne és ez ólomként nehezedik a hátamra, mérhetetlenül nyomaszt. 

A kuncogást követően vizslat, azon gondolkozik, hogy mondjon el mindent úgy, hogy ne haljak meg a kétségbeesésben mindeközben. Vesz egy mély levegőt és belekezd, én pedig megfeszített izmokkal kihúzom magam és viselem a szavai ostorként belém hasító ütéseit.