A nyakék nyomában 20. fejezet

Ahogy meneteltek, egyszeriben mintha mennydörgött volna és villám csapott volna az életfába. A kéreg belső falai megremegtek, majd a folyosó, amin mentek szerteágazódott, elválasztva őket egymástól. Szigün és Loki együtt maradtak, Szkádi és Vatacumi egy külön csapatot alkottak, és a harmadik osztag Zombie, Nonna, Shanna és Rhune maradtak. 

- Mi volt ez? – rémült meg Nonna és átkarolta húgát. 

- Szerintem a fa tervez valamit – hümmögte Zombie – Mindenesetre nem toporoghatunk itt, ki tudja, mikor dönt úgy, hogy megint osztódni kezdenek a járatai – indult meg határozottan. 

Vatacumi és Szkádi egy pillanatra döbbenten meredt az előttük termett falra. A két isten megsimította tenyerével a fa kérges belsejét, ujjuk nyomán rúnák villantak fel, ám Yggdraszilnak esze ágában sem volt szabaddá tenni az utat a többi társuk felé. 

- Akkor hát, egyenesen előre, amerre a főnökfa mondja – vont vállat a sárkányisten, Szkádi pedig gyanakodva ugyan, de követte. 

Az isten hosszú lábaival határozottan lépkedett a kongó folyosón. Mellette az istennő könnyű, szinte már szökellő lépéseivel haladt. Egy ideig némán kísérték egymást, talán az oly sok ki nem mondott emlék és szó, vagy a tudat, hogy teljesen kettesben voltak, most gátat képzett bennük. Egyszer csak hirtelen a fakérgben futó ér vize párát csapott a levegőbe. Szkádi megugrott és íjához folyamodva harci pózba vágta magát. Úgy festett, akár egy őrkutya, neszezett és tekintetét körbejáratta. Vatacumi csak elvigyorodott és megfogta kezét, hogy maga után vonja. 

- Még mindig nem tanultál olvasni a vízből – mormolta orra alatt, de az istennő tökéletesen hallotta. 

- Nekem a víz csak hajózásra kell – forgatta meg szemeit, de aztán tekintete a férfi kezére siklott, aki továbbra is ujjai közé zárta az ő kezét. 

- Majd megtanítalak – suttogta fülére az isten és mindketten elmosolyodtak. Ezután sokkal kellemesebben telt az útjuk. Már ideját sem tudták, mióta mentek, amerre Yggdraszil parancsolta nekik, amikor a folyosó kitágult, egyre több fény zúdult be és egy hatalmas rétre értek. A rét közepén pedig egy szerény, kővel kirakott kút állt.

- Egy rét a fa belsejében – hümmögte Szkádi – Na ilyet se láttam még – húzta végig szabad keze ujjait a körülöttük pipacsszínbe boruló szőnyeg néhány virágán. 

- Valamit érzek – szimatolt a levegőbe a sárkányisten – És ismerős – vigyorodott el komiszan, akár egy kölyök. Keze felmelegedett, Szkádi jól érezte egymásba fonódott ujjaikon keresztül. A férfi boldog volt, és hamarosan alakot is öltött örömének tárgya. A rét körül hatalmas sziklás hegyek vonultak. Az ember azt hitte volna, már nem is az életfa belsejében álltak, hanem valahol kint a természetben. Vagy a fa mag lett volna a természet? Sok idejük nem maradt ezen gondolkozni, ugyanis messze az egyik sziklás, havas hegyről egy hatalmas árny közelített feléjük. Szkádi látta, hogy ez az árny, ahogy közelebb ért, egy hatalmas fekete és néhol vörös pikkelyes sárkány alakjává nyúlik. 

- Tényleg él még! – kiáltott fel Vatacumi és megszorította szerelme kezét. Büszkén húzta ki magát, miután Nídhögg leszállt eléjük. A fekete-vörös sárkány éjfekete szemével nézett le rájuk, melyben fáradtság tükröződött. Hatalmas szarvakkal borított üstökét enyhén félredöntötte és úgy vizslatta az előtte álló istenségeket. 

- Nem vártam ma vendégeket – fújt ki orrán meleg levegőt, és karmos lábaira könyökölt. 

- Hát nem is ismersz meg egy régi rokont? – kérdezte Vatacumi közelebb lépve. 

- Dehogy nem... Rjudzsin, örülök, hogy látlak – bólintott a nagy sárkányfej. 

- Még nálad is nagyobb – nyögte ki Szkádi ámultan. Kevés sárkánnyal találkozott, de mindig magasztos pillanatként gondolt a találkozásokra. Ez viszont az összeset felülmúlta. 

- Sose értettem, miért döntöttél úgy, hogy egy fában éld az életed hátralévő részét – nyugtatta oldalán függő kardja markolatán kezét a sárkányisten.

- Az Yggdraszil az utolsó fa abból a korból, melyet még te is láthattál kölyök korodban – morogta mély, de kellemes hangján Nídhögg – Tudhatnád, hogy a vének nem szeretik a változást – hajtotta lejjebb fejét, hogy szembenézhessenek egymással. 

- Ha hiszed, ha nem, boldog vagyok, amiért találkozhattunk – érintette meg a sárkány orrát az isten – Mégha ilyen szerencsétlen körülmények közt is – tette hozzá halkan. Szkádi vállára tette kezét biztatásként. 

- Tudom, hogy azt hiszed, leáldoztunk ezen a világon – nevetett fel barátja – De mindenki olyan vak, és elfelejtette Yggdraszilt, hogy fel sem merült bennük, a sárkányok ide rejtőztek – emelte fel egyik tüskés szemöldökét. 

- Hogyan? – döbbent meg Vatacumi és szemei szinte ragyogtak. Ekkor a hegyhátak felől többezer sárkány szállt feléjük. Tűz, fény, víz, föld, szikla, vihar és levegő sárkányai együttesen szálltak alá az égből és mindannyian a két isten köré gyülekeztek. Vatacumi térdre rogyott és Szkádi meg mert volna győződni róla, hogy a férfi szeme sarkában könnyek gyűltek. Az istennő lágyan elmosolyodott. Legalább egyikőjük hazaért. Leguggolt a sárkányisten mellé és átölelte. Így nézték a sárkányok táncát és szívük megtelt békével és boldogsággal. 

- Gondolom nem azért jöttetek ide, hogy minket csodáljatok – lépett hozzájuk egy fénysárkány. Kígyózó alakja és hófehér pikkelyei csodálattal töltötték el Szkádit. 

- Gondolom már eljutott hozzátok a hír, hogy lassan egy új istent köszönthetünk köreinkben – felelte a kérdésre – Loki csak annyit mondott, ki kell állnia az életfa próbatételeit. Azt nem tudjuk, hányat. Azt hittük a három kút van, akkor három próbetétel lapul mögöttük, de a fa elválasztott minket egymástól, és most mi találtuk meg az elsőt – mesélte el a történteket izgatottsággal csengő hangon. 

- Így van, ez Hvelgermir – bólintott sokadszorra Nídhögg – A Hvelgermirnek én vagyok a vigyázója. Mint azt láthatjátok a kút nedűje vörös. A holtak vére színezi azzá, én pedig ebből táplálkozom. 

Eljön a sötét

sárkány, közelít

a csillám kígyó,

holdsötét csúcsokról,

szárnyán hordja

mezőkön áthaladván

a holtakat Nídhögg –

és most ő elmerül.

Hallották felzendülni a sok sárkányt maguk körül. Hangjuk visszhangot vert az előttük húzódó mágikus tájban. Vatacumi felkelt és lassan odalépett a kúthoz. Két izmos karjával megtámaszkodott a kőkáván és beletekintett a vérvörös lébe. 

Szkádi mellélépett, de folyamatosan azon járt az esze, vajon mi lehet a próbatétel. Hiszen a sárkányok nem támadtak rájuk. 

- Ha iszol a vérből, Yggdraszil lakójává fogad – mondta Nídhögg a kimondatlan kérdésre – Velünk élhetsz és nem leszel magányos. 

Vatacumi boldog arca immár gondterheltnek tetszett. Neki küldetése van, az új istent neki is segítenie kell útján. „De nem mindegy, hogy egyel többen, vagy kevesebben segítünk?” Gondolatai oda-vissza cikáztak fejében. Olyan boldoggá vált, hogy rég halottnak hitt testvérei közt lehetett, de tudta, ez sajnos még várat magára. Bármilyen édesnek tűnt is a boldogság pillanata, hatalmas áldozattal járt volna, ha mások feláldozásával érdemelte volna ki. Ellépett a kúttól és visszanézett testvéreire. 

- Nem tehetem... Még nem – tette hozzá – Segítenem kell egy barátnak. És ez a segítség akár az egész világ sorsára is hatással lesz. Még nem telepedhetek le köztetek – sütötte le szemét. 

- Ne búsulj, Rjudzsin – mormolta Nídhögg – Megbizonyosodhattunk róla, hogy valóban hűséges vagy és az adott szó mindennél többet ér számodra. Mi számunkra is nagy kincs a becsület. Várni fogunk rád, miután sorsod bevégeztetett és elvégezted a rádbízott feladatot. 

A sárkányok egyöntetűen morogtak fel. Egyeseknek éles, másoknak kellemesen búgó hangja volt. Nídhögg egy vörös pikkelyt adott át Vatacuminak, majd a kút élesen fénylett, teljesen elvakítva a két istent. Ezután újra Yggdraszil folyosóján találták magukat. 

- Örülök, hogy nem hagytál el minket – mondta Szkádi tétován – Persze sajnálom, hogy a vágyakozásod beteljesülése még tovább nyúlik – rúgott odébb egy kavicsot. 

- Érted megéri egy életen át várni – vetette oda a sárkányisten kifürkészhetetlen arccal, az istennő pedig kipirult, annyira zavarba esett. 

- Tudod, most olyan ártatlanok vagyunk, mint azok ketten – gondolt Zombiera és Nonnára – Ez tetszik... Nagyon tetszik – karolta át vigyorogva Vatacumit, és így lépkedtek visszafelé. 

Miközben a vadászat istennője és a sárkányok királya kéz a kézben sétált szerelmesen, Loki és Szigün már sokkal kevésbé meghitten sétált a számukra kijelölt úton. 

A folyosó koromsötét és jéghideg volt. Két oldalán halovány kéken viláígtó fehér gombák sorakoztak, ezek adtak némi látóteret a bandukolóknak. Szigün ajka vonallá préselődött. Nem rejtette véka alá, hogy kényelmetlenül érzi magát, ugyanakkor makacsul meredt maga elé vörös szemeivel és egy másodpercre sem volt hajlandó urára emelni tekintetét. Loki többször is megpróbálta felvenni a szemkontaktust, ám ez végtelennek tűnő ideig lehetetlennek bizonyult. 

Yggdraszil kérgének lemeziből hirtelen sokszáz bogár repült ki. Potrohuk világított, fényességgel megtöltve a járatot. Ezután Szigün már nem tudott a sötétségbe rejtőzni, muszáj volt észrevennie, ha Loki felépillantott. A megtévesztés istene határozottan lépett oda hozzá, kezét fegyverén nyugtatta, de másik kezével megsimította az istennő arcát. Ujjaival félresimította a nő fehér tincseit, így rálátást nyújtva annak hegyes fülére. 

Szigün még mindig szigorú vonásokat kényszerített magára. Jól látszott, mennyire küszködik. 

- Nem tudsz nekem megbocsájtani? – kérdezte halkan az isten. Meleg tenyerével és ujjaival tovább simogatta az istennő arcát, aki lassan ellágyult. 

- Tudod, hogy megbocsájtottam már – ejtette ki a szavakat nehézkesen. El akart fordulni, de Loki nem engedte neki. 

- Az jó, mert én nem bocsájtottam meg magamnak – suttogta, szinte hallhatatlanul. Szigün szemeit tágra nyitotta meglepettségében – Haldokolsz, és miattam... 

- Ezt meg honnan tudod? – hördült fel az istennő és könnyeivel küszködött. 

- Onnan, hogy a feleségem vagy, az istenekre! – mennydörögte Loki. 

Néhány lélegzetvételnyit nézték egymást, mint két felhevült vadállat. Mondjuk Szigün annak is érezte magukat. Az az egy mondat, melyet Loki ilyen nagy hévvel ejtett ki, megbékítette felzaklatott lelkét. Az istennő szemei vörösen villantak, addig gyöngének érzett karcsú testébe visszatért az erő. Loki magához ölelte, két kezébe fogta arcát és homlokát az övéhez nyomta. Lassan mindketten elmosolyodtak és halkan nevettek. 

- Sose köszöntem meg neked – mondta végül – Hogy elnyelted a mérget és megvédtél...

- Amiatt haldokoltam egészen idáig – lehellte Szigün – Én nem méregkeverő vagyok. De jobbat nem tudtam. Így hát fel kellett adnom önmagamat, hogy megvédhesselek téged – sóhajtott fel. Loki érintése és ölelése fájt neki, de édesnek is érezte. 

- De már nem kell, hogy védelmezz – villant meg az isten szeme zölden – Mos nekem kell védelmeznem téged. Engedd, hogy segítsek!

Az istennő alig észrevehetően bólintott. Vörös fénye egyesült Loki zöldjével. Érezte, ahogy férje ereje átszállt belé. A méreg lassan kitisztult a testéből, izmai visszanyérték keménységüket és bőrébe is visszaszállt az élet melege. 

Lábbujhegyre állt, majd megcsókolta férjét. Loki mélán nézett rá, most az ő vonásai is másképp láttatták. Vonzónak, de már kevésbé mesterkéltnek. Szigün előtt nem használta hazugságait, az istennő olyannak láthatta, amilyen igazából. Mielőtt bármit mondhatott volna, felesége hegykén sarkon fordult és folytatja útjukat a folyosón.