Peractio - Végóra 2.fejezet

Arina:

Elaludtam. Fogalmam sincs, mióta megyünk már, de úgy érzem, sose érünk oda. Megdörzsölöm a szemem, viszont a következő pillanatban azt kívánom, bár ne tettem volna. 

Egy alak körvonalai kelnek életre szürke aszfaltba olvadva, az út kellős közepén. Alun rá sem hederít, Ené is teljesen nyugodt, pedig kilencvennel is mehetünk. Kapkodom a pillantásaimat kettejük között, idegességemben az ajkamba harapok, de még mindig nem lassítunk, az alak viszont vészesen közelít, illetve mi közelítünk felé. Pánik borítja el a testem, szemem nem érzékel semmit, csak két furcsa vörös szempárt előttünk, de a hátborzongató képet eltompítva rábírom magam a cselekvésre. 

- Alun! Vigyázz! – sikoltok és előre hajolva elkapom a kormányt, így keresztbe fordulunk az úton. Még szerencse, hogy ilyenkor szinte senki se jár erre. Alun és Ené is szoborrá dermed a döbbenet bizsergésétől. Bámulunk az alakra, aki előtt éppen hogy, de diszkrét pontossággal sikerült megállni. Csak ekkor veszem észre az égbe meredő keskeny szarvakat a fejéből és valóban vörösen pulzáló szemeit. A levegő feketén vibrál körülötte, arcán pedig egy meglehetősen arrogáns mosoly vonul keresztbe. 

„A világrét sem zavarnálak, Al, de én a dolgomat végezném.” – Egy hideg hangot hallok a fejemben visszhangzani, az elmém is megfagy tőle, annyira jeges. 

„Nyugi, mindjárt elhúzzuk a csíkot” – jön a válasz Alun hangján. Elborzadva inkább az ablakon át próbálok valami megfoghatóra nézni, ehelyett egy falka kisebb ló méretű farkas lepi el az utat. Szemeik sárgán világítanak a semmibe, olykor homoknak tűnnek, ami a szélből kavarodik, de ahogy lassítanak, jól kivehető az alakjuk. Bármennyire is fantasztikus látványt nyújtanak, az én ajkamat egy hisztérikus sikoly hagyja el. 

- Mi ez az egész? – ordítok – Megőrültem? Vagy ti őrültetek meg? Mondjátok, hogy csak álmodom! – meredek Enére, akinek olyan vörösbe merül két szeme, mint démoni árnynak odakint. A testem elernyed és nyugodtság lesz úrrá rajtam, és magam sem tudtam, hogyan lehetséges mindez. 

- Ne aggódj, Arina, minden rendben lesz – hallom, ahogy tagolva intézi felém szavait. Lassan bólintok, bénának érezve magam. 

- Ezt most muszáj volt? – tapos a gázra Al, mikor már annyi lesz a farkas, hogy ki se látni tőlük. Most Enét mustrálja meglehetősen dühösen, valamiféle fensőbbséges energiát vélek belőle áramlani – Így se tudom, hogy magyarázzuk meg ezt az egészet, erre te még… - akad meg a mondandójában és rám néz. 

„Hipnotizálod is.” – Mondatát inkább az agyba mászós módszerrel fejezi be, mintha én azt nem hallanám. 

„Nyugi, nem lesz semmi kár a tudatában, csak vedd úgy, hogy ideiglenesen befogtam a száját.”

Felhördülök. Tényleg nem is tudják, hogy minden szavukat hallom!

Cadan:

Méla undorral néz körbe az a kis féreg. Csak bemocskolta a sötétségével ezt a szép tájat. Még most is nézelődik, keres és tudom is mit. Megkönnyítve dolgát, kilépek falkám védelméből, amiért ijedt tekintetek fogadnak és vicsorgó társaim néznek szembe velem. Halk morgásommal bírom őket nyugalomra, addig nincsen gond, amíg vicsorognak, ez nem a támadás, hanem az alázat jele, de ebben a fennállásban muszáj megőrizniük a hidegvérüket, hiába próbálják alázatosan védeni a vezérüket. Nyugtatón pislantok még feléjük, aztán szembefordulok a démonunkkal.  

Amikor meglát az önteltség csak úgy árad belőle. Az arcára van írva: megtalálta az utolsó vörös farkast. Apámon és rajtam kívül senki sem maradt a vérvonalunkból, és még ő sem volt vörös, a tiszta vérvonal hordozója anyám volt. 

„Minek örülsz ennyire?” – bámulok visszataszító képébe. 

- Csak annak, hogy saját kezűleg belezhetem ki a híres Cadan vezért. – Gusztustalan vigyor vonul végig a fején. Meggörnyedek, engedem, hogy a testem átjárja az átváltozás fájdalma és csontjaim megnyúlása. Ruha nélkül mutatkozni roppant szokatlan, de a legkevésbé sem érdekel, hiszen farkas formámban sem viselek semmilyen ruhaneműt. Lenézek az előttem állóra, emberi formámban úgy látszik, magasabbnak számítok nála, de nem minden a termet. Végigpásztáz a vöröses barna hajamat díszítő tollakon és gyöngyökön. Ostoba, látom rajta, hogy röhejesnek tartja, de semmit sem tud az ellenségéről, ami nagy hiba. Ha tudna, azt is látná, hogy ezek mind státuszszimbólumok, lehet, hogy nomád nép vagyunk a modern világban is, de nem vadbarmok.

- A helyedben vigyáznék, Cole – figyelmeztetem, ugyan nevét csak sejtem, de jó pár démonról hallottam információkat és ezek alapján rá tippeltem. A tippem helyesnek bizonyul, szemöldöke, ha csak aprót is, de megmoccan. 

- Ugyan miért? - igazítja meg vonásit. 

- Mert az én vadászterületemre tévedtél. – Ez a végszó, a társaim egy része már rá is veti magát, azonban ő nemes egyszerűséggel leveti őket. Én viszont tudom, hogy ellene felesleges teljes formámban küzdenem. 

Árnyként kezd suhanni körülöttem, obszidián színben hullámzó fátyolszerű mozgása meglehetősen bonyolult. Gyors, de én is az vagyok, így egy haláltáncba fogunk, amelyben a finálét csak egy valaki fejezheti be. 

„Tudod, nem értem, miért vadásztok a népemre, mikor mi még bele se egyeztünk az együttműködésbe” – próbálom „suttogva” értelemre bírni két kitérő mozdulat között, de makacsul próbál leteríteni. Szánalmas, még a sötéten levegőt nyeső vibrálása sem ér semmit. 

„A parancs az parancs” – válaszol. Ez a mérhetetlen tudatlanság kezd idegesíteni, kis híján elnevetem magam. A többi faj legnagyobb gondja pontosan ez a tulajdonság, semelyikük sem tudja, hol a helyük. A farkasok egyként mozognak, mégis külön, akár a természet, egy nagy közös héj, biztonságban és rendes harmóniában, mégis a tagok külön cselekszenek, saját gondolatuk és izmuk van, nem holmi tudatlan bábok. Együtt cselekszünk és érzünk, tudjuk, amit a másik, így nincsen szükségünk parancsszóra, ahhoz, hogy életre kelhessünk és virágot bontsunk, fák ugyanígy nem szolgálnak rá. Az egyetlen szükségeltetett dolog egy alfa, aki irányt ad, felelősséget vállal és összetart, de nem rabszolgákat ostoroz maga körül.