Hüllős mese 1. fejezet

Hüllős mese

1.   Hasfelmetsző??

„Üdvözöljük a mi fantasztikus floridai édenkertünkben, Evergladesben.” Ez a cikk aztán végtelen bíztatóan tűnt, mikor még a családomat palizták be vele, lassan már harminc éve élnek itt, de hogy egyik tagjától sem hallottam még az éden kifejezést az is biztos. „Inkább egy mocsaras nyomortanya”, „Pánikzóna, ahol mindenki attól fél, mikor találkozik szembe egy aligátorral a pincéjében” és még sorolhatnám a véleményeket. Most mégis a reptéren voltam, szinte az összes megmaradt cuccommal, ami a lakástűzből épen kikeveredett és a nagynénéméktől rám maradt ház felé vettem az utamat. Anyám még életében nem engedte, hogy oda menjek, de miután meghalt már nem tudta azt a fejemhez vágni, hogy a saját halálomba rohanok, ha arra a vidékre tévedek. Igazából sosem értettem a családomat, annyira irtóztak minden nemű csúszómászótól és hüllőtől, pedig tudhatták volna, ha a lányuk a természetvédelmi mérnök és erdész szakot végzi el, valószínű lesz dolga ezekhez hasonló lényekkel. Lassan már 7 éve elvégeztem, mégsem engedte a szakmámban való elhelyezkedésemet, inkább egy városban csinálhattam a papírmunkát, mivel költözködésre még nem igen tellett, ő meg persze esze ágában sem volt hajlandó kisegíteni ebben. Miért is? Végtére csak a karrieremről és az életem álommunkájáról lett volna szó, és nekem akárki elhiheti, neki volt pénze bőven. Annyira vasmarokkal tartotta az apánk után örökül hagyott pénzt, hogy még a végrendeletébe sem írt bele. Egy kicsit pofonvágásként hatott rám, de lassacskán túltettem magam rajta. 

- Denise Moor? Elnézést hogy megvárakoztattuk, itt a jegye – térített ki a gondolataim elködösült világából a pult mögötti lány – A repülője húsz perc múlva indul, a hármas terminálhoz kell mennie. Jó utazást kívánunk!  - mosolygott rám, de tudtam, belül szorongott és nem azért mert most kezdett. A megjelenésemmel sokan nem voltak kibékülve, pedig semmi kirívó nem volt benne szerintem. Huszonhét éveshez teljesen passzoló megjelenésem volt a szakadék farmeremmel és egyszerű pántos felsőmmel. A hajam színe is teljesen átlagos volt, tetoválás semmi, a fülemben is csak három karika fülbevaló. Amit igazán ijesztőnek láttak rajtam, az a tekintetem volt. A bal szemem részlegesen heterokróm, a fele kék, a fele barna. Nem feltűnő annyira, de ilyen közelségből zavaró tud lenni.  Ráadásul, mikor pakolták ki a bőröndömet az ellenőrzéshez a sok polgárpukkasztó együttes meg a hetvenes évek rock lemezei miatt is furán néztek fel rám. Azok a csitrik aztán lehetnek bármilyen véleményen, igazából már születésem óta nem túlzottan hatott meg. Másfelől meg azok a lemezek és CD-k voltak az egyetlen kincseim, amiket a lakásból ki tudtam menteni egy-két bútordarabon és a lejátszókon kívül, amik már a lakásomon díszelegtek teljes felszereltségben. Fekete klumpám parafasarkával dobbantottam egyet a padlón, hogy levezessem az idegességemet.

- Köszönöm! – fordultam felé undorítóan bájos mosollyal a fejemen. Felvettem a poggyászomat és elindultam a terminálom irányába. Jó páróra múlva sikeresen földet értünk, innom is kellett az út előtt rendesen, sosem voltam oda a repülésért. Az idegesítő kölkökről ne is mondjunk inkább egy szót se, ráadásul még a nyugtatómat se vihettem fel, mivel ugye a repülőkre tilos egy bizonyosan meghatározott mennyiségnél többet felvinni, bizonyos gyógyszereket meg egyáltalán nem lehet. De valahogy csak túléltem, a még reptéren titkon elfogyasztott Vodka megtette a hatását és fél órán belül elaludtam a felhőket bámulva, azzal a hihetetlen nyugtató gondolattal, ha esetleg be is mondaná már a stewardess, hogy zuhanunk, én már úgy sem fogom hallani. A pia és a gyógyszer hatása viszont már a végére kezdett alábbhagyni, így a leszállást követően egyből felriadtam az egyik légi utaskísérő irritáló hangjára. Szép lassan lekecmeregtünk a több órás utazást követően és már csak egy buszra kellett felszállni, hogy még pár órát utazhassak Evergladesbe. 

Talán éjfél tájt lehetett, mikor a lakáshoz értem. Még párat gyalogolni kellett a buszozás után, de cseppet sem zavart, a lábaim így is alig mozogtak már, jót tett kinyújtózni. A levegő hihetetlenül más volt, mint a megszokott. Mocsaras, meg ilyesmi, lehetett érezni, hogy folyó közelben vagyunk. És minden egy nemzeti park közepén volt, igazán kedvemre való helyre érkeztem. De mikor az ajtóm elé értem, a szomszédom felől furcsa hangokat véltem hallani, mint mikor fát hasogat valaki, de nem igazán gondoltam, hogy az éjszaka közepén akárki is művelne ilyet, hacsak nem zakkant. Közelebb araszoltam az alacsony kerítéshez és próbáltam átkémlelni a másik udvarra. Megint hallottam egy csattanó hangot. Az egyik petróleumlámpa erőteljesen világított a ház oldalán és pont alatta láttam egy sötét alakot, amint valamit vagdalt. Mondhatom a frász kerülgetett, de annyira hülye azért nem voltam, hogy pánikoljak, elvégre a többi szomszéd nem is zavartatta magát, szóval biztosan meg volt az oka arra, amit éppen tett. Ennek ellenére nem kimondottan jó szájízzel tértem nyugovóra. Mikor reggel felébredtem még mindig elég érdekesen éreztem magamat, de betudtam annak, hogy egy új környezetet még szoknom kell, így inkább elfoglaltam magam a dobozaim kipakolgatásával. Ott volt a dohányzóasztal Ennie nénémtől, meg a többi rokonoktól kapott szekrények és persze a sajátjaim is. Az államok közti költözködés eléggé bonyolult volt, de csak sikerült összehoznunk. Azonnal kezembe is vettem a telefont és felhívtam Clarissát. 

- No, nagylány? – üdvözölt egyből – Sikerült mindent simán elintézni?

- Azt hiszem igen – néztem körbe a házon.

- És milyen? – kuncogott bele a telefonba.

- Mint minden mediterrán ház, ami mocsár mellett van – vontam vállat – sok az egzotikus felület és a házelhelyezkedés is különös még. Meg kell szoknom. 

- Szerintem könnyedén menni fog. Szúnyogirtót pedig vegyél! – abban a pillanatban, hogy ezt kimondta rá is csaptam egyre a kezemen. 

- Első dolgom lesz – biztosítottam róla – kíváncsi vagyok, mi lesz még itt, milyenek a szomszédjaim, meg hogy be fogok-e tudni illeszkedni. 

- Te? Ha te nem, akkor senki sem – nevetett bele a telefonba. Igazság szerint ő mindig eléggé zárkózott típus volt, emiatt sajnáltam is, hogy az egyik legjobb barátom, mégis ott hagyom és államokkal arrébb költözöm tőle. Meg tudtam érteni, miért gondolja úgy, hogy én mindenre képes vagyok, de ez egyáltalán nem volt igaz, csak az ő szemében. Valójában nem voltam én sem annyira könnyen alkalmazkodó, anyámék számos költözködésével ez hamar ki is derült. Nagyon sok összetűzésben a gimijeimben legalább egyszer az én nevem is mindig felmerült és mindig történt valami velem. A szomszédjainkban lakó, velem egyidősekkel is folyton hajba kaptam valamin, egyáltalán nem viseltem jól a költözéseket. Pontosan ezért tudtam jól, hogy most sem lesz másképp, hiába voltam már felnőtt, akkor is biztos voltam abban, hogy megint fog valami történni és igyekeztem is elkerülni. De a múlt éjszakai látvány nem bíztatott egy fikarcnyit sem. 

- Hidd el, tuti megint lesz velem valami, a csontjaimban érzem – sóhajtottam fel hangosan, szerintem még a vonal túl végén is tisztán lehetett hallani – Azt hiszem a szomszédom ketyós – suttogtam bele a kagylóba. 

- Hogy mi van? – kérdezte hangosan és röhögött fel egyszerre Clary. 

- Komolyan beszélek, tegnap az éjszaka közepén értem ide és valamit itt vagdalt az udvaron, mint egy holtkóros hentes – borzongtam meg.

- Na, ez tényleg érdekesen hangzik. Még be sem költöztél, de már izgalmak történnek veled – röhögött még mindig. 

- Ez egyáltalán nem vicces Clary, mi van, ha valami hasfelmetsző Jack-féle őrült ámokfutó? – mondtam ki végre, ami a legjobban aggasztott, amióta csak beléptem a házba. 

- Ugyan-ugyan – sóhajtott lesajnálóan – Ha a szomszédok még nem jelentették fel, akkor tuti semmi gáz nincsen. 

- Ja, vagy lehet itt mindenki őrült, mint abban a filmben múltkor – folytattam az összeesküvés elméletek szövögetését.

- Denise, te is tudod, hogy ez hülyeség. Lényegében még csak ma érkeztél, adj időt a helynek, nem rohanhatsz el, csak mert láttál valamit, amit nem is biztos, hogy jól láttál – mondta a tőle jól megszokott ésszerű, logikus tényekkel. Mikor ellenkeztem volna, hogy ne nézzen őrültnek viszont folytatta – Ne haragudj, de most mennem kell, hív a munka, meg Roy – kuncogott halkan. 

- Oké, majd még beszélünk – búcsúztam el. 

A telefont letéve viszont nem tudtam, mit is kezdjek magammal. A nemzeti park vezetősége még egy órával későbbre várt, hogy meginterjúvoljon az állás kapcsán. A munkát már megkaptam, de mielőtt elkezdtem volna még látni akartak egy beszélgetésre. Nagyon megörültem, hogy az adminisztrációkban és a leltározásban is részt vehettem, még is csak volt értelme, hogy anyám rám sózta azt az irodai melót. 

A tv nem kötött le, így úgy döntöttem, megismerkedem inkább a szomszédokkal. Ha már új helyre költözik az ember, erre is sort kell keríteni előbb-utóbb. Én személy szerint az előbbet részesítem előnyben.  Az ajtón kilépve haboztam egy pillanatra, hogy melyik házhoz menjek először. Végül is a korábbi logikával élve a tegnap esti feltételesen szadista alak háza felé vettem az irányt. 

Az ajtón kopogtattam, mivel arra következtettem a csengő elromlott. Sejtelmem sem volt, mit várjak, ki fog ajtót nyitni. Nem tudtam egyáltalában, hogy mire számítsak. Múlt éjjelről rémlett pár halászháló a teraszáról meg ugye a petróleumlámpa, és mintha egy-két állat bőre is ki lett volna terítve a kerti bútor támlájára. A külvárosban laktunk, víz mellett voltak a házaink is, ezért a hálókon kívül biztosan volt a garázsában csónak. Az agyalásomból több zár csattanása is felriasztott. Az ajtó végre kinyílt, én pedig teljesen megdöbbentem.