Hüllős Mese 5. fejezet

 5.   Maffia?

 

Reggel azt hittem kiesem az ágyból, mikor megszólalt az ébresztő rádió programja. Persze így is ez az egyetlen csatorna volt, amit elviseltem és ez is Panama City egyik rádiója volt, sejtelmem sincsen, hogyan tudtam a semmi közepén fogni. A The Legend adón a szokásos country hasított a fülembe, azt hittem megőrülök, mikor a műsorvezető előtte még jó kedvűen bejelentette az időt. Neki aztán nem kell az éjszaka közepén krokodilokra vadásznia az idegesítő szomszédjával, nyilvánvalóan üdvözöl mindenkit ilyen könnyedén hajnali ötkor. Vagy húszszor ásítottam fél percen belül, de nagy nehezen összeszedtem magam és felöltöztem, még a fogmosásig is eljutottam anélkül, hogy hanyatt vágódtam volna a csempére a saját tükörképemtől, ami nagy teljesítmény. Sajnos a karikák viszont sehogy sem tűntek el a szemem alól, akármennyi alapozóval is próbálkoztam, végül inkább letöröltem, mert a végén még jobban ártok vele, mint segítenék. 

- Na, jól aludtál, vagy jöttek még távoli rokonok vendégségbe? – fogadott az udvaron Wes. Egyszer még tuti megölöm, esküszöm. Ráadásul pofátlanul jól nézett ki, annak ellenére, hogy ugyanannyit alhatott, mint én és még egy ki tudja, milyen nehéz hüllőt is elcipelt kilométerekkel arrébb. Ez cseppet se látszott meg rajta, ismét a bőr cuccaiban virított, ebből tudtam, biztosan sok melót kapott aznap, szavaival élve ez a legalkalmasabb viselet egy ilyen munkához. Megint a tökéletes mosolyával méregetett én meg a látószögemben azt kutattam, mi a legkönnyebb, mégis viszonylag súlyosabb dolog, amit hozzá tudnék vágni. Pechemre semmi nem akadt a kezem ügyébe. 

- Mi a fene, te tudod üdvözölni a szomszédjaidat? – tettettem csodálkozó pillantást. Válasz helyett egy fintorral méltatott és a dzsip irányába ment.

- Jössz? Vagy őfelsége inkább buszozni kíván? – ült be a kormány mögé. Nem igazán esett le, miért menjünk hirtelen együtt és tegyünk úgy, mint a rendes szomszédok, akik tök jól kijönnek, aztán rájöttem, hogy ma fog szatírt játszani és követni egész nap azt a szerencsétlen spanyol gyereket. Odasiettem, mikor meghallottam a motor hangját és beültem mellé. 

- Most akkor komolyan azt hiszed, hogy ez sikerülni fog? – haraptam az alsó ajkamba. Még mindig az az érzésem volt, hogy rossz helyen tapogatózunk. 

- Csak te vagy az épületnek azon részében ilyenkor nem? Fel se fog tűnni, ha én is oda megyek. Ne parázz már mindent túl, csak nyugi! – dőlt hátra és felhangosította a rádiót. Ez a szétesés a lazaságtól mindig is idegesített, utálom, ha valaki mindenre ilyen magasról tesz. Jó, ha magabiztos, na de azért ne ennyire. 

- Itt állj meg! – szóltam, amikor a hátsó parkoló legkijjebb eső részéhez értünk. Ha jól sejtettem, a biztonsági kamera látószöge addig már nem ért el, így nem tudták volna számon kérni esetleges incidens miatt, hogy hogy került oda Wes kocsija hajnal fél hatkor. Még munkába se jár be, nem hogy hajnalban keljen, kicsit se lett volna gyanús. 

- Kém kisasszony, csak maga után – intett felém.

- Oké, várj itt, amíg lerendezem az ellenőrzést, meg az elszámolást. A legjobb lenne, ha mondjuk elbújnál, mert a furgon erre fog kimenni. Utána már szabad pálya. 

- Tisztára úgy beszélsz, mint valami profi – röhögött fel, de azért csak átlendült a hátsó ülésekhez és hasra feküdt a padlóra. Még szerencse, hogy ez a marha katonai cuccokkal van tele és egy ekkora dzsipje van. Unottan néztem le rá, majd a fejemet csóválva léptem ki a kocsiból. Már megint kezdte flörtölősre venni a figurát. Egyáltalán nem is voltam tudatában, miért is álltam össze vele, hiszen a kapcsolatunk sem volt felhőtlen, sem mint szomszédok, sem mint kollégák. Azon túl az állásomat kockáztattam ezzel a kis bravúrral. A kételyeimet elhessegetve sétáltam a portára. Alig kellett várnunk, a furgon megérkezett. A fiatal srác meglehetősen kedves volt, mint mindig, mindent önként bepakolt, segített az elszámolásban és megnézte meg van-e az összes holmi. Egyáltalán nem az a maffiózó típus. Távozása után Wes is elindult, én meg mehettem dolgozni egy gombóccal a torkomban, azért még se akartam, hogy baja essen annak a hülyének. 

Egész délelőtt nem hallottam róla semmit, Mary is furán nézett rám, amikor az állatokat etettük, lehet kicsit feltűnően izgultam a szerencsétlen bűntársamért. Cassandrával nagy nehezen eltársalogtam, őt beavattam, mert tudtam, hogy bármiben segít. Főzött nekem egy kávét is, az izgulást követően ugyanis az éjszaka elmaradt alvás akart revansot venni rajtam. A nála töltött kis pihenő és regenerálódás után a szabadban tébláboltam éppen állatmegfigyelésen, mikor megcsörrent a mobilom. Az állatok úgy széledtek szét a Doorstól, mint mikor puskagolyót lőnek egy csorda közepébe. 

- Jaj, ne már! – kiáltottam utánuk – Ez még csak nem is a legvadulósabb számuk – tártam szét a karom. A kijelző ismeretlen számot mutatott, de ennek ellenére felvettem. Az ilyen hívásokat fel kell venni, mert sose lehet tudni, mikor haldoklik éppen valaki. 

- Szia! – hallottam West a vonal túloldalán.

- Wes? – kérdeztem, remélve, hátha nem ő az. 

- Nem, a Húsvéti nyuszi – felelt arrogánsan. Nem vettem fel, mert hallottam a hangján, hogy valami gáz van. 

- Történt valami? 

- Eddig a srácot követtem. Nem ő a tettes, de mikor visszaért a cég udvarához, láttam pár kicsit sem állatvédőnek mondható alakot. Körbeszaglásztam néhány irodában is, hátha megtudok valamit esetleg ezekről a fazonokról is, de nem jutottam túl sokra.

- Hogy jutottál be? – értetlenkedtem. 

- Az maradjon az én titkom – nevetett halkan.

- Akkor siess onnan, mielőtt kiszúrnak! – lettem egyre zaklatottabb.

- De van itt valami… - a háttérben hallottam valami zajt. 

- Mára elég ennyi, hallod Wes? Nem akarom, hogy valami történjen veled, oké? – rémültem meg.

- Megint aggódsz értem? – suttogta. Biztosan megérkezett a többi munkás, ezért el kellett rejtőznie. 

- És akkor? Te is emberből vagy. Ezekből kitelik, hogy még agyon is lőnek – mordultam rá.

- Jó-jó, azonnal megyek, Hercegnő, ne izgulj már! 

- Helyes – bólintottam, majd letettük. Teljesen ki voltam borulva, mit talált ott? És hogy jön a képbe pont az állateledeles cég? 

Úgy döntöttem nem hagyom annyiban a dolgot és az ebédszünetben rákerestem a cégre. Pár dolgot kiderítettem, ami talán hasznos lehet, de túl sokra én sem jutottam, csak reménykedni tudtam, hátha ketten össze tudjuk tenni a kirakós darabkákat.

- Na? – ült le mellém Cassy kíváncsian szemlélve a tevékenységem. 

- Nem sok információ, mondhatni semmi – simítottam ki a szemembe lógó tincseimet – Annyit tudtam meg, hogy a cég arculata megváltozott és új igazgató lépett a korábbi helyére. 

- Mi lett a korábbival? – méregette a laptopom képernyőjét gyanakodva.

- Ismeretlen okokból eltűnt, egyesek szerint meghalt, csak senki sem tudott róla, mivel meglehetősen vidéken élt a semmi közepén. 

- Ez fura…

- Rokonai sem voltak, egymaga építette fel a vállalatot is, valószínűleg nem hiányzott sok embernek. 

- És ki az új góré? 

- Valami Devyn…

- Devyn Silverman? – kapta fel a fejét hirtelen. 

- Igen – válaszoltam rosszat sejtően – Ismered?

- Wes is jól ismeri. Még anno volt egy kis hajba kapásunk vele, amikor a felesége is itt volt. 

- Mi történt? 

- Wes és Lory kitalálták, hogy csempészettel gyanúsítják Devynt, eleinte nem hittem nekik, de a jelek arra utaltak, igazuk van. Sajnos az egész óriási káoszba fulladt és végül Devyn elérte, hogy az ő bűnével Weséket gyanúsítsák meg. 

- Akkor ezért volt ez a szerencsétlen annyiszor sitten – gondolkodtam el. De vajon mi lett a nejével? Ha ennyi mindent kibírtak együtt, akkor vajon miért váltak külön. Ez a kérdés egyre csak bosszantott. 

- Állítólag nagyon komoly volt az ügy, a hüllővadász baráti köre is fegyveres összetűzésbe került Devyn embereivel. 

- Oltári – fagyott az arcomra a meglepettség. Eldöntöttem, hogy kifaggatom még aznap délután ezt a szépfiút, ha akarja, ha nem. Főleg, hogy most már a jelenlegi ügyünkhöz is nagy valószínűséggel köze van. 

Az utolsó munkaszakaszom nem is emlékszem, hogy telt. Egész délután agyaltam és próbáltam mindent észben tartani, hogy részletesen kifaggathassam a drága Krokodil Dundeenkat. A végére teljesen kifulladtam és frusztráltság lett úrrá rajtam, fáradtan köszöntem el Cassandrától és haza indultam. 

Az utcánkba érve, a dzsip állt meg mellettem. Wes megviselten szállt ki és sétált a kapuja felé, csak ekkor vette észre, hogy egyáltalán a háza előtt várakozom. 

- Mit szeretnél? – nézett rám fáradtan, szerintem én is hasonlóan tekintettem vissza rá, ezért minden további nélkül betessékelt a házába – Lassan már többet vagy itt, mint otthon – nevetett kellemesen és hanyatt feküdt a kanapén. 

- Elég fáradtnak tűnsz – néztem végig rajta. Hogy bír félmeztelenül mászkálni a krokodilok között? Sose fogom megérteni, de azok az izomcsomók nagyon szépek voltak, minden szempontból. 

- A kis felderítő munka után még dolgozni is kellett mennem, nem kimondottan vagyok a toppon. 

- És? Mit láttál? – dőltem előre, közel hozzá. Ő csak csalafintán rám sandított, aztán visszatért a relaxáláshoz. 

- Egy rakás kartont, amikben minden volt, csak kaja nem. 

- Mi a franc! Hol voltak ezek? 

- A hűtő egységben, gondolhatod, hogy nem a kirakatba tolják, mindenki képébe – vigyorodott félig el. 

- Felismerted, mi lehetett az? – folytattam a faggatást, mielőtt még elalhatott volna.

- Nem éppen. Még sose láttam ilyesmit a vadorzóknál, de hoztam belőle egy üvegcsével – kulcsolta össze kezeit a tarkóján.

- De legalább nem szúrtak ki, ugye? – méregettem gyanakodva. Ő csak felém kacsintott és ezzel le is tudta. 

- Ne aggódj, holnap lehet, fogok kapni egy beidézést, de nem probléma.

- Hogy tudod ezt ilyen félvállról venni? Mondtam, hogy húzz el onnan időben! – förmedtem rá, úgy fel tud idegesíteni, hogy néha én sem ismerek magamra.

- De ha elhúztam volna, most nem tudnánk, hogy igazam volt, nem de? – bámult rám öntelten.

- Nem volt igazad, te a spanyol kölköt gyanúsítottad, de neki semmi köze ehhez – húztam fel az orrom. Még azt se képes beismerni, ha téved, neki mindig igaza kell, hogy legyen. Elképesztő! 

- Jó, akkor részben volt igazam, abban, hogy kövessük – kelt fel és közelhajolt. Felvette a versenyt, mi tagadás, de akkor is bosszantott. Mint valami nagy óvodás, minden pasi ilyen? Fogaim közt élesen kifújtam a levegőt, még azt az örömöt se akartam megadni neki, hogy hangosan felsóhajtok. 

- Láttál ott valaki ismerőset? – tértem ki a lényegre.

- Ismerőset? Nem, miért? – mászott ki végre az arcomból. 

- Mert kutakodtam egy kicsit, és kiderült, hogy Davyn Silverman lett az új főnök a cégnél. Cassandra mesélt rólatok pár dolgot – pillantottam rá a szemem sarkából, várva a reakciót. Reméltem, hogy nem vág hozzám semmit dühében.

- Az a rohadék! – borult el a tekintete, szín tiszta gyűlölet költözött a barna szempárba, kicsit meg is ijesztett – Ez baj, nagyon nagy baj – kezdett megint idegesen járkálni, mint legutóbb.

- Miért? – próbáltam őrizni a pánikot és higgadtan visszakérdezni.

- Mert ha láttak, akkor nem egy csinos kis idézést fogok kapni, hanem házhoz jön a maffia – támaszkodott meg két kezével az asztalon, ismét felém hajolva. Ez a mozdulat viszont most sokkal indulatosabb volt. 

- Mi van, mi ez az egész? – rémültem meg most már ténylegesen. Csak nemlegesen legyintett és folytatta a mászkálást. 

- Te ezt úgy se érted – szitkozódott tovább.

- Akkor magyarázd el! Mi történt? Nem fogok karba tett kézzel ülni és várni – ordítottam le a fejét. Ez már érett egy ideje, ha mindent így kezel a végén még valaki tényleg lelövi, csak nehogy én legyek az. Egy fél pillanat erejéig megállt és lenézett rám, látszott, nem tudja, mit csináljon. Egy mély sóhajtást követően visszaült és magyarázni kezdett. 

- Az az ember veszélyes, lehet, hogy megúszta bírósági elítélés nélkül, de attól még ő tette, amit tett. Tudhattam volna, hogy ő van e mögött, biztos voltam benne, ha hagyjuk futni, vissza fog jönni megint és csinál valamit, amivel keresztbe tesz nekünk. Nagy hálója van, rengeteg emberrel, és ezek nem gondolják meg kétszer, hogy lőjenek-e vagy sem. 

- Mi ez, valami maffia film? – bámultam magam elé hitetlenül. Úgy megmondtam előre, hogy lesz valami, mindig van valami, ha én költözöm valahová. 

- Ez nem vicc, Denise, ez most vér komoly – kapta el a tekintetem, mélyen nézett az enyémbe. Tudtam, hogy ez most tényleg nem vicc. De mit tehetnék én? 

- Tudom, hogy nem az, de most mi legyen? A rendőröknek még mindig nem tudunk szólni?

- Azt el is felejtheted, a végén még én kerülnék börtönbe birtokháborításért és még lopásért is. Jó, ha a zsaruk szoknyája mögé is tud bújni az ember, de nem minden esetben olyan minta anyucik – sóhajtott ismételten. Egy darabig csöndben figyeltük egymást, nem tudtuk mit tehetnénk. 

- Haza megyek – keltem fel, mikor már vagy öt perce kussoltunk. Megint csak azt éreztem, feleslegesen dekkolok ott. 

- Eszednél vagy? Nem mehetsz innen ki – kapott a kezem után. Úgy néztem rá, mint egy ártatlan járókelő a zaklatójára. 

- Mi van? – emeltem fel a hangom. Mi az, hogy haza se mehetek?

- Úgymond bűntársak vagyunk, és lassan már kilenc óra, egyre sötétebb lesz, szerinted nem próbálnak majd meg túszul ejteni valakit, vagy valami? – vakarta meg a tarkóját zavarában. 

- Volt már erre példa korábban is?

- Velünk nem, de ebből a szarháziból mindent kinézek – szorította ökölbe a kezét. Óriási, hát ennél jobbat már tényleg nem tudok elképzelni. Meg kellett volna venni azt a pisztolyt, akkor most nem szorulnék rá a segítségére.

- És ez még is meddig fog tartani? Nem képzeled, hogy hetekig fogok itt lézengeni nálad? – dühöngtem, annyira bedühödtem, hogy már semmi se érdekelt. 

- Szólni kéne Jenettnek, holnap – felelt az orra alatt dörmögve. 

- Rájöttél, hogy kéne külső segítség is? – válaszoltam arrogáns stílusban, már én is a szobában járkálva. Úgy kerülgettük egymást, mint két zabos oroszlán – Annyira zseniális vagy, mindjárt elájulok.   

- Lehiggadnál? – nyomott a falhoz. Szemeim tányér nagyságúra meredhettek a meglepettségtől. Annyira közel volt, hogy az már túl ment a legszűkebb határon is. Orra hegye súrolta az enyémet. Zavartan néztem fel rá, ő meg komoran le rám, de a komorság mellett megint volt valami más is. Pár másodpercnyi stírölés után kezdtem magam bűnösnek érezni, átbújtam a karja alatt és hosszan fújtam ki a levegőt, hogy lehiggadjak. Minden vér az arcomba szökött, annyira zavarba hozott. 

- Add ide azt a fiolát, amit hoztál – nyújtottam felé a kezem, most már lenyugodva – Felhívom Cassandrát, hogy nézzen utána, holnap majd odaadjuk, hátha meg tudja nézni az összetevőket – beletúrt a nadrágja zsebébe és a kezembe nyomta az üveget. 

- Tudod, te aztán szöges ellentéte vagy a volt nejemnek – vizslatott félig elfordulva. 

- Most ez hogy jön ide? 

- Csak erről a veszekedésről – kuncogott. Szeme furcsán csillant meg egy ponton, amit csak nagyon nehezen lehetett észrevenni. Nem igazán tudtam ezt a viselkedést hova tenni, ahogy beszélt, teljesen lazának és ellentétesnek tűnt azzal, ahogy rám nézett. 

- Nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem, vagy még inkább jó érvnek, hogy távozzam – vetettem felé unottan és enyhe sértettséggel a hangomban. Igazság szerint megsértett, egyáltalán nem akartam bármilyen kontextusban is közösködni senki exével sem, annál lehangolóbb nincs. Karba tett kézzel álltam előtte, persze, már megint abban a pózban, ami túl egyértelmű és offenzív, sose fogok leszokni róla! Ő is észrevette ezt a nyílt üzenetet, meglehetősen sokáig méregetett halvány mosollyal a szája szegletében, nevetni viszont már inkább nem akart, láttam rajta, hogy küzd ellene rendesen, de legalább nem szándékozott megbántani, ez is valami.

- Ne legyél már ilyen! – ásított hosszan, kinyújtóztatva tagjait, miután legyűrte magában a röhögést. 

- Jó, akkor még is milyen legyek egy olyan helyzetben, ahol egy idegesítő idiótával kell összezárva lennem, pedig semmi kedvem nincsen és ez az idióta még idióta megjegyzéseket is vág a fejemhez? – zsörtölődtem. Legszívesebben sírtam volna, de nem akartam előtte tenni ezt, féltettem az életemet, a saját ágyamban akartam aludni, nyugodtan és a hülye, vigyorgó képe nélkül – Biztos, hogy egyáltalán észrevettek? Mi van, ha nem? Akkor nem mehetnék inkább haza? – próbálkoztam, bár magam is tudtam, hogy ez reménytelen és inkább röhejes. 

- Nem tudom biztosra, valószínű, hogy nem, de mi van, ha igen? Ez itt a probléma, hogy nem tudhatjuk teljesen biztosra, azt meg nem fogom hagyni, hogy az én hibám legyen, ha holnap halottan találunk rád a lakásodon. És persze ki lenne az elsőszámú gyanúsított? Hát persze, hogy én – ment ki heves káromlatok közepette a konyhába egy adag müzliért. Érdeklődve vettem tudomásul, hogy más is szereti a reggeli müzlit tej helyett a gyümölcslébe önteni és reggel helyett akár este is fogyasztani. Azt hittem az ilyen emberek vagy kihaltak és én vagyok az utolsó példány, vagy nem is léteztek, hanem én vagyok az első kísérleti alany. Csak hümmögtem magamban, hiába kerülgettem a tényt, az mindig makacsul a képembe mászott. Wesnek igaza volt. 

- Mi van? – nézett rám értetlenül szájában a müzlit rágva. Ajkaim automatikusan elkezdtek felívelődni, nem tudtam koordinálni a mimikámat, egyszerűen elröhögtem magam. Végül is, ha már tudomásul kell vennem egy ilyen gázos helyzetet, miért ne tenném jó kedvvel. 

- Csak egy dolgot mondj el – törölgettem a könnyeimet – Ugye barack lébe öntötted? – vihogtam tovább, ez a szituáció teljesen oda nem illő és absztrakt volt. 

- Miért? Baj? – nézett át az üvegtányéron a sárgás gyümölcslére és a benne úszkáló csokis müzli darabokra, mint aki teljesen meg van elégedve és nem érti, más miért ócsárolja a mestermunkáját. 

- Nem, semmi – legyintettem kuncogva. Eléggé hihetetlen dolog az, amikor az ember egy hozzá hasonlóval, mégis annyira mással találkozik. 

- Te is így eszed? – kerekedtek ki a szemei, jelezve, megértette a célzást. Kitöltötte a maradék levet egy másik tálba és beleszórta a müzli másik felét. 

- Nem kell, nem azért vagyok itt, hogy tarháljak – intettem ellenkezve. 

- Ami azt illeti, nem mész egy hamar haza, valamiért úgy érzem az esténk is hosszú lesz, szóval legalább, ha a cukoradagodat megkapod, remélem, jó kislány leszel minimum pár óráig – folytatta a jóízű tevékenységét, rám se hederítve és ledobta magát a kanapéra, ahogy az már megszokott volt tőle. 

- Akkor már ki se mehetek? – tártam szét a karomat – Még váltás ruháért se? – szemeztem az elém rakott, csábító étellel, végül lecsaptam rá és leültem Wes mellé a kanapéra. 

- Nincs hiszti, tessék enni! – intett le, tréfásan rám vigyorogva, de aztán komolyan hozzátette – Nem lehet, ha bárki is meglát téged innen kijönni, gyanakodni fognak és biztosan utána járnának, ki is vagy. Nem lenne nagy feladat kitalálniuk, hogy kollégák vagyunk, akkor viszont már nem nagyon tudnálak kihagyni ebből az egészből, így még talán sikerülhet. 

- És mi van, ha én nem akarok kimaradni ebből? – meredtem rá. Ő is rám meredt, bár rajta nem az elhatározottság és merészség, sokkal inkább a hülyének néző elborzadás jeleit láttam.

- Mi a fenét beszélsz? – állt meg kezében a kanál – Senki sem akarná önként életveszélybe sodorni magát, pláne nem egy olyan alakkal, mint mondjuk én – fintorgott, tetszett az öniróniája, legalább belátta, hogy néha igen is egy arrogáns hülye tudott lenni. Egyetértőn bólintottam, de azért sem hagytam annyiban, igaza volt és én is még kétkedtem a dologban, de ha már egyszer elindítottam ezt az egész kutatást és felborzoltam a kedélyeket, nekem is részt kellett vállalnom benne.

- Nem zavar, hogy egy aligátor terminátorral kell dolgoznom – vigyorogtam és bekaptam egy adag müzlit – És egyébként meg, csak szeretnék segíteni, elvégre én is kezdeményeztem ezt az őrültséget – egy kis ideig nézett csak, már azt hittem lefagyott odabent valami és éppen frissít az üzemrendszere, de nagy nehezen kilépett a szoborrá dermedt képből egy bólintással. 

- Ha így gondolod, én nem foglak győzködni, nem vagyok az anyád végső soron – mozdult a keze is újra evésre – Ah, minek kell beletenni mazsolát, elrontja az ízeket – válogatta külön a nem kívánatos részeket – Te nem szereted véletlenül? – pillantott rám lustán, gondoltam, nem nagyon akar már feltápászkodni a konyháig, pedig tényleg csak két lépés lett volna, viszont velem szerencséje volt.

- De, add csak! – nyújtottam a tányéromat – Szerintem pont, hogy attól lesz finom az aromája. 

- Ha te mondod – forgatta szemeit hitetlenül. 

- Visszatérve – böktem meg a könyökömmel, miközben majszoltam a müzlimet – Komolyan nem mehetek ki váltásruháért? – vettem elő a még tini koromból ismert nyafogásom. 

- Nem, Kislány, maximum a sarokba mehetsz, ha rossz leszel – röhögött ki szórakozottan. Egészen ellazult, ismertségünk óta nem igazán láttam ilyennek, egy picit azért én is megkönnyebbültem ettől, de zavart is az a váltásruha kérdés. 

- És akkor mi a fészkest fogok magamra venni? – ültem a lábamra, felé fordulva és meglehetősen dühös szemeket meresztve, ez igen is kényes kérdés volt, ráadásul az arroganciájával még mindig ki tudott kergetni a világból, szóval cseppet sem volt kedvemre való a szituáció.

- Ne rinyálj már, van a padláson pár megmaradt ruha – intett nyugalomra, de egy cseppet sem sikerült az elvárásának eleget tennem, sőt! Nem elég, hogy a poros padlásáról kell magamra öltenem ruhákat, de még a volt nejének a holmija is. 

- Most komoly? Legalább pókhálósak is? – zsörtölődtem továbbra is. 

- Dehogy is, miért lenne? – meredt rám döbbenten és eléggé sértetten – A padlás felújított, akár a kis luxus hátsódnak való lakosztály is lehetne – könyökölt mögénk a kanapéra, már majdnem olyan érzésem volt, mintha egy család lettünk volna, leszámítva a folyton egymást maró és kritizáló szóváltásainkat. Arca megint közel volt az enyémhez, harcra kész farkasszemekkel mustráltuk a másikat, teljes türelemmel kivárva, vajon melyikünk robban előbb. Úgy voltam vele, aznapra ennyi izgalom bőven elég, nem kívántam még egyszer zavart pislogással kerülni a zárójelben megjegyezendő igen szép szemeinek pillantását. Halkan felsóhajtottam, mire ő meglepetten, de elégedetten tette karba kezét. Még az az idegesítő vigyor sem zavart most annyira, amit mindig lekapartam volna az arcáról, valahogy ebben a pillanatban olyan békés érzet kerített hatalmába, hogy úgy döntöttem, inkább nem ordibálok vele, elvégre van még nap arra bőven.

- Nem gond, ha használom a zuhanyt?  - simítottam meg zavaromban a karomat. 

- Mennyid van? – harapott a kanálra perverzen elvigyorodva. Tekintetem így a szemfogaira tévedt, szép, éles fogak, és meglehetősen vakító fehérek, pedig valljuk be, nem volt az a ripacs kaliberű, aki minden étkezés után fogselyemmel babrált, egyszerűen csak jó géneket örökölt, de szinte minden testrészében, ami nagy szerencse, mert ha még ez sem lett volna, nem tudom, mit találtam volna benne pozitívnak, főleg egy ilyen megjegyzést követően. 

- Neked? Maximum egy pofon a sármos kis pofikádra – viszonoztam mosolyát és elindultam az emelet felé, mit sem törődve azzal, hogy én csak vendégnek számítottam ott. 

- A végén még nem fogok tudni aludni, Drága – kuncogott rajtam, utáltam, amiért mindig kigúnyolt. Követett fel a lépcsőn, közben jól láttam, hogy bámulja a fenekem, nagyon nem leplezte a fantáziáit előlem, épp csak képmegjelenítést nem adott belőlük. 

- Tessék – nyújtott felém egy fekete melegítőnadrágot és egy rövid, kopott pólót – Volt még más szín is, de gondoltam ez a kisasszony kedvence – folytatta a cukkolásomat én meg egyre csak húztam fel magam rajta. 

- Lekötelezel! – fújtam felé és becsaptam előtte a fürdő ajtaját. 

- Ugyan-ugyan – hallottam még tompítva visszafogott nevetését – Ne vedd már így magadra, olyan sótlan tudsz néha lenni, tudod a felnőtteknek is kell néha játszani – kopogtatott az ajtón, majd távolodó lépteit még követte egy halk kuncogás. Az a rohadék, egyszerűen kikészít, még ezzel a primitív megszólalásával is elérte, hogy úgy elvörösödjek a fülemig, mint egy kisiskolás. Dühömben a földre dobtam a pólót meg a nadrágot és nekiálltam vetkőzni, remélve, minél hamarabb kerülök zuhany alá, annál hamarabb nyugszom le. A tükörbe nézve viszont megdöbbentem magamon, egy halovány mosoly ott virított a szám szegletében és sejtelmem sem volt, miért vigyorgok, akár holmi szerencsétlen szerelmes liba. Megmakacsoltam vonásaimat és a lehető leghidegebb vízzel mostam meg az arcomat mérgemben.