Peractio - Végóra Prológus

Peractio - Végóra 

(Első megálmodott történetem, tele misztikummal, érdekes nevekkel, angyalokkal, nomeg a jó öreg Luciferrel, akiről a kész festményeimet is elhelyeztem a blogon)

Lucifer:

Talán kétezer éve, hogy véget vetettem az energiamezőnek, amelyet a két nép ereklyéje hozott létre. Egy ideig nem tudtam nyomon követni a dolgok alakulását, azonban egy valamit biztosan tudtam: létrejött Ether, az újvilág, melyben az első hibrid példány már akkor kezdte szövögetni terveit, mikor engem a végtelenbe zártak a rúnák. Nem biztat egy percig sem, de bosszantani még jobban bosszant ez a felállás. Egyszer már segítettem a nyomorult földieken, semmi indítékom újra megtenni mindezt. Csakhogy, amint az erőm egy része visszatért és át tudtam tekinteni világokon túlra, megtudtam egyet, s mást. 

Dieter. Dieter, aki új világot teremt, angyalok és démonok nélkül, vezér akar lenni egy még eddiginél is nyomorultabb birodalomban és terve szerint egyesíteni akarja az immár hét amulettet. Hibáztam, mikor hagytam, hogy megtörténjen a robbanás, az ereklyék szilánkjai újabbakat szültek így az, mit el kéne törölnöm, még szélesebb körbe szóródva tűnt el előlem, ahogyan én is eltűntem a semmibe. Ether lényei még az embereknél is jobban felfordítják a gyomromat. 

Árnyas hollóm ismét vállamra száll, karmai húsomba vágnak, ámbár vér nem serken és sebhely sem marad utána, ahogyan azt gondolnák. Üveges szemében jól látok mindent hangjában pedig hallom, ami világainkban történik, én meg immár kétezredik éve még mindig egy makacs nővel állok szemben és emelem meg tekintetem számára. Nem kedvemre való, nem is tisztelem, bár mellékesen szólva a hölgy maga a megtestesült Halál. Nem tudom, mit vár, talán választ, de annak ellenére, hogy vak, szemében jól látható még a kimondatlan is. Ezt azonban erőmnek nem tudhatom be, az elmém ilyen szegletei már jó rég óta lekorlátozódtak, mióta élő szoborrá váltam ebben a ködös ürességben. A körülöttünk feszülő fák az erdőben sikoltoznak, nem is véletlen, hiszen mindnek a gyümölcse emberek lelkét ejtette rabul. Kezembe fogok egy női arcot, és érzem, ahogy ajkam gusztustalan, ironikus mosolyra húzódik. „Csak nem Évának hívnak?” gondolom magamban „Gyümölcs a bűnöd, az által is fogsz bevégezni”.

Ahogy így gondolkodom és a gyümölcsös lelket elhajítom lábaim mellett, azt elnyeli a talaj. A nő csontos vállai egy árnyalatnyit megfeszülnek, mosolyom pedig csak szélesebb lesz, bármennyire is gyűlölöm az érzelmeket. Valószínűsíthetően valaki odalenn épp most ébredt a kómából szegény Halálunk balszerencséjére. A talaj víztükörként gyűrűző hullámokat fest, akár egy haszontalan kavics csobbanása után és mi ennek a víztükörnek felszínén állunk, amely mindennek igazi oldalát veri vissza, s tisztább a legfényesebb üvegnél. Szemem sarkából érzékelem, hogy az alak közelebb lép hozzám, száz év óta először, de ez persze a mi szemünkben csak pár pillanatnak számít. 

Őrült megjelenése kontrasztos arca éles és komor vonásaival, a halandók számára talán szép, számomra azokkal egyetemben visszataszító, ámbár hozzájuk képest mégis tökéletes teremtmény. Még előttem és Gabriel előtt születhetett, az első angyalokkal, tudom, mert arca és minden mozdulata a bölcsesség és tapasztalat nyitott könyveként tárul fel előttem. 

Fején a fekete csontokból kovácsolt fejdísz felkapta pár hajtincsét, melyek aranylanak, ahogyan csak az élet fonalai tudnak. Végtére is lelkeket kell fogyasztania, hogy fenntarthassa töretlen birodalmát, csak az élet rendjét végzi, de engem akkor sem kaphat meg. Szégyen volna mind démoni, mind arkangyali mivoltomra nézve. 

Előrelépek, de harc helyett a meglepetés erejét választom kardul és valami számára is szokatlannal állok elő. 

- Újra láthatsz – hagyják el szavaim még a ködös világot is, mindenbe visszhangot verve, ami csak létező vagy elképzelt.