Csak dumálok össze-vissza, ne is figyeljetek rám

Halihó!

Mint az látható, a Keresd a Zombiet történet előszava jóval később került fel az oldalra, mint a fejezetek...

Ez azért van, mert egészen a mai napig nem is létezett előszó! Mivel lassan közelítek a századik megírt Word oldalhoz, gondoltam merészkedek egy nagyon rövidke, talán személyesebbnek is nevezhető üzenetet írni a könyv elejére, amit nevezhetünk végülis előszónak. Meg hát, már közel négy éve írom ezt a történetet, kisebb-nagyobb megszakításokkal, úgyhogy mindenképp meg akartam próbálni vinni egy kis szervezettséget bele. Pff, hát ennyit erről 😀

További jó olvasást kívánok annak, aki erre téved! 

Keresd a Zombiet Előszó

Előszó

Első körben szeretném leszögezni, hogy nem vagyok egy profi író, ebben a munkában nem elsősorban a kutatómunka, sokkal inkább a szórakoztatás – többek között önmagam szórakoztatása – volt a célom.

Nagyon sok tényező befolyásolta munkálataimat ezen a kis történeten, amely néha nevezhető bugyutának, viccesnek, de mégis - ahogy egy kedves barátom mondta – kedvesnek. Rengeteg kapcsolat inspirált, noha sok már megszakadt az évek során, de mindenképpen az elsődleges inspirációim az emberek maguk voltak. Gyakran még barátaim is meglepődtek rajta, milyen könnyedén jönnek belőlem a csípős megjegyzések és szófordulatok, ám ez sokszor nehézkessé is tette a feladatomat, hiszen nem lehet minden karakter szószátyár és komisz. Sokszor merítettem ihletet csendes és visszahúzódóbb barátaimból, valamint a saját csendes és visszahúzódó énemből. Nem szándékoztam nagyratörő megfogalmazásba bonyolódni, nem terveztem előre semmit, csak leültem egy nap, hogy novellát írjak, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy már az ötvenedik oldalnál járok.

Rengeteg ember mindig a mögöttes tartalmakat keresi egy könyvben, ahogy én ezt észrevettem, a mai világban egyre inkább, de természetesen ebben a sztoriban is vannak elhintve gondolatok barátságról, hűségről, szerelemről, mert végtére is ez egy szerelem központú történet és ugyanakkor mégsem. Mindig csak válaszokat akarunk, megerősítést a lelki megmérettetéseinkben. Én ezzel ellentétben egy olyan könyvet kívántam megírni, amely elrugaszkodik ezektől a mindennapi terhektől, s nem elsősorban gondolkodtatni akarja az olvasót, hanem kikapcsolni, s ahogy már említettem szórakoztatni. Erre a leginkább jó példa, az egyik legfőbb karakter, akit, mint egy szócső teremtettem a történetbe, s már csak az ő humoros és pajkos jelenléte fűszerezi ezt az érdekes mesét. 

Hogy miért érdekes? Szerintem, miközben kezében tartja, a legtöbb olvasónak ez a szó fog eszébe jutni. Hiszen nem teljesen lehet bekategorizálni ezt a kissé kaotikus elbeszélést. Vannak benne horrorisztikusabb, sötét jelenetek, humoros kicsúcsosodások, történelmi hátterek, fantasy elemek és még sok egyéb más.

  Mindenekelőtt szeretném megköszönni annak a sok megszakadt barátságnak, hogy megihlettek, és a most tartóknak, hogy támogatnak ebben a kalandban. Az olvasóknak pedig csak annyit üzennék: ne várjatok szerkezeti felépítettséget és mélyenszántó gondolatokat! Egyszerűen csak élvezzétek, ahogy megtörténnek az események és – mint ahogy az életben is – megismertek rengeteg új és varázslatos személyiséget!

A nyakék nyomában 9. fejezet

Makvil igazán szemet gyönyörködtető férfi volt, alakja izmossága ellenére is kecses, vállát söprő haja sötét volt, akár a hollók tolla, mégis néhol szőkés tincsek villantak meg benne. Szeme a borostyánéhoz hasonló zöld színnel világított, amint a két alak felé pillantott. Derekára lazán kötött selyem finomságú ruhát kötött, tollakkal és gyöngyökkel díszítve. Ami a legfeltűnőbb volt mind közül, az a nyakéke, fagyöngyök sokaságából fűzve, de helyenként rózsakvarcok is megcsillantak egy-egy menetben. Az ékszer egészen a melléig lehúzódó csíkokból állt össze. Zombie valamiért a Brising nyakékhez hasonlónak találta, de ez egyértelműen férfi ékszer volt.  A gyönyörű isten megmozdította szálkás, kreolbőrű kezét, fejét pedig félrebillentette. Kíváncsian, mégis szúrós tekintettel mérte végig a boszorkányt és a sámánt.

- Makvilszocsitl – kezdte Zombie a szokásos bájcseverészést és odalépett az istenhez – Mi járatban? 

- Rég láttalak Ikina – mosolyodott el félszegen az isten, tekintetével végigcikázva a sámán szinte minden egyes porcikáján. Hangja olyan végtelenül nyugtatóan zengett, hogy Nonna vére is meghűlt tőle. 

- Öröm, ha isteneim közül látogat meg valaki – viszonozta a mosolyt Gale. 

- Ez esetben sajnos nem fogsz annyira örülni – sötétült el Makvilszocsitl tekintete. 

- Miért? – tette fel a rémült kérdést egyszerre Zombie és Nonna.

- Ki ez a lány? – kérdezte ismét mosollyal az arcán a férfi – Elég szép látványt nyújt, de nem tudom, mennyire megbízható – vetett a sámán felé egy mindent mondó pillantást.

- Nem kell érte aggódnod, kezeskedem felőle, hogy teljesen megbízható – biccentett a lány felé Zombie – De mi ez az egész? 

- A húgomról van szó. Mostanában nem egészen önmaga – paskolta meg maga mellett az egyik párnát és keresztbe rakta hosszú lábait. Kezén számos gyűrű pihent, ujjai pedig vékonynak, kecsesnek hatottak, mégis tudta a sámán, hogy ez csak a látszat. Minden kecsesség ellenére, Makvilszocsitl volt ez egyik legerősebb isten az övéi közül. Vonakodva, de helyet foglalt a régi ismerőse mellett, legalábbis ha ilyen gesztust kapott így kellett az istenre tekintenie. „Most nem istenként és sámánként üzletelgetünk, most tekintsd ezt úgy, mint mikor két jó barát hosszú idő után újra találkozik” Idézte fel a legutóbbi beszélgetésükkor mondott szavait Gale.  Persze akkor is üzlet lett a vége és a bájcseverészésbe bújtatott fenyítések miatt még inkább semmi esélyt nem hagyott, hogy viszakozhasson. 

- Hogy érted, hogy nem önmaga? – vonta össze a szemöldökét Zombie és hátrakönyökölt a kanapé támlájára. Szeme sarkából látta, ahogy Nonna is megfeszült, bár ő a hívás ellenére inkább állva maradt. Annyira fantasztikusnak hatott az isten maga, nem mert a két lépésnél közelebb merészkedni hozzá. Bár ez érthető volt, elvégre a boszorkány nem sok istennel találkozott szemtől szemben. 

- Úgy, ahogy mondtam – tépett le egy szemet az asztalra helyezett gyümölcsös tál szőlőfürtjéről, majd gyönyörű ajkai közé vette – Teljesen kifordult, ahogy ti mondanátok. Azért jöttem, hogy kutakodjak kicsit – suttogta csibészesen. 

- Itt? – kérdezte őszinte nem értéssel a hangjában a sámán – De hát, mi lenne itt, ami segíthetne?

- Mondjuk te, sámán – kapott be egy másik szemet is az isten. 

- Mégis mit tudok én? 

- Volt itt nálad a húgom valami furcsa kéréssel? Akármi szokatlannal? 

„Ez kezd nagyon CSI-os lenni. Hozhatok popcornt?” – hallotta Rhune hangját a fejében Gale. A komoly atmoszféra miatt észre sem vette, mikor bejött. Kisebb szívrohamot kapott a farkastól.

„Az istenekre, Rhune! Ne kommandózz itt, mint egy macska!” – mordult rá Zombie telepatikusan.

„Kikérem magamnak, talán inkább a te érzékeid kezdenek sorvadni, edzenünk kéne megint a reflexeidet” – heveredett le az isten lábához bosszankodva a szellemkutya. Makvilszocsitl örömmel látott hozzá a simogatásához. 

- Sajnálom, de Szocsipilli nem járt nálam már nagyon rég óta – folytatta a párbeszédet a sámán.

- Milyen rég az a nagyon rég? – pillantott fel hosszú pillái alól a másik férfi.

- Talán száz éve… - vont vállat Gale.

- Különös – fogta két ujja közé a kutya fülének egyik kövét és aprókat simítgatott rajta a hüvelykujjával – Nem tudom, akkor kinél járhatott.

- Akkor Szocsipilli tényleg elhagyta a birodalmatokat? Nem tudod, körülbelül mikor tette?

- Talán egy hónapja – roppantott szét egy avokádót, melynek magját az asztalon lévő pohár vízbe tette, ami abban a pillanatban kiserkent és hajtásnak indult. Éles fogait ezután a finom húsába mártotta, és jóízűen falta – Furcsa tudomásul vennem, hogy most még te is hasztalannak bizonyulsz, sámán – kuncogott halkan. 

- Ami azt illeti, tévedsz – villant meg a férfi tekintete – Pár napja folyton horribilis esetekbe akadunk és valamiért mindenki a te húgod nevét emlegeti, amikor felteszem a kérdést, hogy ki az oka mindennek.

- Horribilis? – csillantak fel az isten szemei – Az én húgom és a kegyetlenség? Milyen alapon mondod ezt? – élesedett meg a hangja. 

- Nos egy boszorkánykört Freja kivégzett és mikor megkérdeztem, ki árulta el neki, hogy az a kör el kívánja lopni féltve őrzött nyakékét, a húgod neve került elő – vizslatta Makvilszocsitl arcát a sámán. Az isten eltűnődött, mintha habozott volna, de végül csak fejét hátrahajtva elnevette magát. 

- Ez teljesen abszurd, nem lophatják el tőle, azt, ami nem is az övé – könyökölt hátra, haját kisimítva a homlokából. 

- Ezt meg hogy érted? – Gale már meg se lepődött, amiért nem azt ragadta ki egy isten a mondani valójából, ami szerinte akart lenni a lényeg. Az istenek mindig megtalálják a tényleges fókuszpontot, amire még csak nem is gondolna egy átlagos személy. 

- Eláruljam neked? Annak azért árat kéne szabjak – hajolt közelebb bensőségesen Makvilszocsitl, Zombie már egy kicsit az intimszférájába való behatolásnak is érezte a dolgot.

„Mibe, hogy a pasikat szereti?” – hallotta megint Rhune kommentálását.

„Fogd be öcsi, ezzel most nem segítesz” – vált idegessé a férfi. 

- Szerintem két barát cseveje nem számít üzletnek, én segítettem a barátomnak, ezért cserébe csak egy aprócska választ kívánok – ment bele a játékba a sámán, bár azért csak óvatosan.

- Hmm. Megfogtál, de még megjárod, hogy ellenem fordítod a játszmámat – adta meg magát félvállról véve a szituációt az isten, végtére is számára ez csak szórakozás volt, ha akarta volna, akkor amúgy is megölhette volna a szobában tartózkodókat.

„És kutyuskám, ahhoz, hogy mit teszek a hálóban, neked nincs sok közöd, de nem tagadom, hogy szemet vonzó a gazdád” – kacsintott Rhunera. Zombie hátán végigfutott a hideg, elég durván hatott számára hogy egy isten vetett rá szemet. Egyszerre csak Nonna halk kuncogására lett figyelmes. Felkapta a fejét és „ezért még megöllek” tekintettel bírta rendre a boszorkányt. 

- Szóval elmondod? – köszörülte meg a torkát ismét idegességében.

- Az igazi birtokosa Szocsipilli lett volna. A nyakék ennek a párja – mutatott a sajátjára Makvilszocsitl – De az az ostoba Freja ellopta, még csak használni sem tudja – forgatta a szemét.

- Hogy érted azt, hogy nem tudja használni? – értetlenkedett tovább Zombie, elege volt ebből az állapotból, utoljára 3000 éve érezte ilyen ostobán magát. 

- Azért, mert ezek a nyakékek csakis a tulajdonosaik által léptethetőek működésbe. 

- Mint a DNS vizsgáló, vagy a retinaolvasó – gondolkodott halkan a sámán. 

- Milyen halandzsául beszélsz te? – nézett kérdőn az isten. 

- Nem számít, a lényeg, hogy már értem, mi a lényege a nyakékeknek. De ha nem tudja használni, akkor mi értelme megtartania? Nem akarja, hogy a hatalom más kezébe kerüljön? 

- Ahogy mondod, okos kis sámán. A szerelem istennők között is van viszály, ezek az ékszerek elég nagy hatalmat és tudást adnak, olyan rúnákat tartalmaznak, amiket a te elődeid készítettek számunkra, és annyira hosszú kódokból állnak, hogy még mi sem tudjuk megfejteni őket.

- Akkor ezért kell, hogy a láncokon legyenek… Értem. Istárról hallottál mostanában valamit?

- Miért? – vetett a sámán felé egy titokzatos pillantást.

- A húgodhoz lehet köze – tekintett oldalra Gale, nem akarta beismerni, hogy nála volt a Brising nyakék, és mégis elhagyta.

- Nem, sajnos nem tudok vele kapcsolatban semmit, sem Ereskigálról. Az a két nő még nálam is rejtélyesebb. 

- Nálad? – vigyorodott el a sámán.

- Mi lehetne rejtélyesebb a szerelemnél? – kuncogott Makvilszocsitl – De mi köze lenne annak a két ringyónak a húgomhoz. 

- Nos… 

- Náluk van a Brising nyakék, legjobb tudomásunk szerint – válaszolt a kérdésre Nonna. Zavartan lépett hátra, mikor a méregzöld szemek rászegeződtek. A szín komornak kellett volna, hogy hasson, mégis végtelen nyugalom és valami egészen meleg áradt szét a testében, mikor rá nézett.

- Látom, kislány, még nem igen találkoztál istenekkel – kelt fel és lépett felé a férfi – Ne mutass félelmet, mert az csak még jobban felkelti a figyelmünket – kacsintott rá, amitől még egy lépést hátrált. 

- Te más vagy, ez az érzés nem igazán tudom, hogy minek tudjam be, se félelem, se düh – nézett farkasszemet az istennel Nonna. 

- Ez a szerelem hatása az emberekre. Talán van valaki, aki már beférkőzte magát a szívedbe? – tűnődött Makvil – Különben egész más hatással lennék rád…

- A lényeg – lépett közéjük Zombie – Hogy ennél több információnk nincsen.

- Nekem már ez is bőven elég – vigyorodott el először sötéten a szerelemisten – Most már tudom, hol kell kopogtatnom.

- Elmész a hamvakhoz? 

- Dehogy is – legyintett – Oda senkinek sincsen bejárása, csak a két gráciának. Meg esetleg Manitunak, de ő miért tenne nekem szívességet? 

- Talán mert a húgod a menyasszonya? – tekintett fel a boszorkány szúrósan.

- Nos, akkor már érted, miért nem fog segíteni – nevetett fel – Nem igazán pártolom kettejük kapcsolatát, de hát ez van – vont vállat, látszólag jót szórakozott az előtte állók értetlenkedésén – Az istenek magánélete, maradjon az istenekre – suttogta ismét közel hajolva – Viszont, sámánom, azért valamit majd kérek tőled az információmért cserébe.

- Azt hittem…

- Ugyan, azért volt itt információ, amiről nem lenne szabad tudomást szerezned.

- Mit kérsz cserébe? – nyelt idegesen a másik férfi.

- Nos, tudod, hogy nekem mérhetetlen sok fajból álló alattvalói gárda áll rendelkezésemre. De egy fajt mégis csak hiányolok már egy jó ideje. Bosszantásomra, azonban ezek a lények nagyon ellenkezőek az istenekkel szemben, az erejük viszont nagyon jól kihasználható volna – tekintett a vitrinben nyugvó kehelyre.

- A dzsinnem kell neked? – kerekedtek ki Zombie szemei.

- Áh, bizony – vigyorodott el a szerelemisten.

- Miből gondolod, hogy fog neked engedelmeskedni? 

- A hírek nálunk gyorsan terjednek, azt hallottam, a drágaságodat ketten zártátok be és most bármire hajlandó lenne, hogy ismét szabad lehessen.

- Pont ezért nem akar majd belemenni, hogy az alattvalód legyen, nem fog engedelmeskedni neked.

- Hajlandó vagyok rá, hogy szabadon eresszem, cserébe viszont, amikor csak hívom, segíteni fog nekem és elém járul – vette ki a kelyhet a vitrinből kérdés nélkül Makvilszocsitl – Hajlandó vagy erre? – nézett rá kérdőn. Gale egy kis ideig agyalt, számba vette az esélyeit és lehetőségeit, végül arra jutott, hogy Naqus mindenképp az adósa maradna, ha ezt a lépést megtenné neki, így belement az üzletbe.

- Rendben, hajlandó vagyok átengedni őt neked – hunyta le a szemét, őszintén megvallva még hiányt is érzett egy kicsit a szíve egyik legeldugottabb, sötét veremében.

- Ne aggódj, annyiszor találkozhatsz vele, ahányszor csak kívánod – nevetett fel Makvil. 

- Igazán lekötelezel – felelte enyhe gúnnyal a hanghordozásában Zombie - A név, amit adtam neki Naqus, arabul hiányt jelent, mivel az ezernevű dzsinnt fogtam el és eredeti nevére már senki nem emlékszik. 

- Rendben – bólintott a szerelemisten, majd ajkához emelte a kelyhet, de nem ivott belőle, mivel nem is lett volna mit, hanem belefújt. A finom levegő örvényleni kezdett a kehely szájánál és egyre ködösebbé vált, kirajzolva az isten számára a billog és rúna kódokat, amik meglehetősen bonyolultan voltak elhelyezve. Az isten szeme fehéren világított, míg leolvasta a megfejtést, majd ujjaival finom mintákat rajzolt a kehely bizonyos pontjaira, eközben pedig ajkai szavakat formáltak, az indiánok ősnyelvén. A felbontáshoz nem szolgált hozzá, sokkal inkább a dzsinn maga oldalára állításának eszköze volt mindez. A kehelyből fehér köd sűrűsége folyt végig a padlóra, végezetül pedig Naqus jelent meg előttük. 

- Már megint? – vetett megvető pillantást a sámánra, de amaz csak megcsóválta a fejét komiszan vigyorogva. 

- Üdvözöllek – lépett közelebb hozzá Makvilszocsitl. A dzsinn három méterével jóval az isten fölé emelkedett, mégis a felsőbbrendűség az alacsonyabb férfiból áradt.

- Te? – meredt az istenre dühödten Naqus. 

- Ne aggódj, szabad leszel.

- Jól hallottam, mit mondtál, benned viszont akkor sem bízom.

- Ó ugyan-ugyan – lépett közelebb hozzá a szerelemisten – Én nem szoktam kertelni, az maradjon a háborús istenek szokása. Nem véletlen, hogy az én körülöttem szolgálók a legnépesebbek, a többi isten kicsinálja a sajátjait. Vehetnéd megtiszteltetésnek is, amiért körömbe fogadnálak – simította tenyerét a dzsinn homlokára. Kedvesen nézett a fölé magasodóra. Naqus nem tudta, mit feleljen, csak meredt az igéző, zöld szempárba és a hallottak logikus tartalmát mérlegelte. Nem szerette az isteneket, de ha választhatott aközött, hogy bezárva maradt élete végéig, aminek ugye sosem lesz vége, vagy hogy egy szerelemistent szolgáljon, akkor inkább a második. 

„Ugye, hogy inkább az enyelgés, mint az örök unalom”- lihegett Rhune, de jó pár gyilkos pillantással találta magát szembe. 

- Akár még azt is lehet, ha ragaszkodik hozzá – pillantott sejtelmesen az isten. Naqus idegesen húzta ki magát, szemöldökét komoran összevonva – Ne aggódj, csak ha te is szeretnéd – kacsintott rá az isten. Hátat fordítva visszaváltozott a paradicsomszarka alakjába és elillant. A dzsinn körül pedig pillangók sokasága kezdett keringeni, mígnem valahogy ő is köddé vált azokkal együtt. 

- Hmm. Az öt virág istene, nem véletlenül ábrázolták mindig pillangók körében üldögélő fiúnak. 

- Most akkor… Mi van? – állt még mindig elbűvölten Nonna. A sok szép férfi látványa teljesen kikészítette. 

- A lényeg, hogy üzletet kötöttünk és most kéne valami, amivel el tudunk jutni a hamvakhoz.

- Miért mondta Makvilszocsitl, hogy Manitunak lehet bejárása hozzájuk?

- Az istenem elég barátságos természetű, tekintve, hogy Istár is lényegében hasonló kasztú hozzá, biztosan szívesen látja vendégül. Bár Manitut mindenki szívesen látja, az idők során még a legkételkedőbb és agresszívebb istenek is megtanulták, hogy ő nem a hazugságok híve, egyenes és ezért valahogy azt érzem, mindenki egy kicsit jobban tiszteli. Azon túl a legősibb istenek közé tartozik, már akkor létezett, amikor Zeusz még csak esetlen gondolat volt.  

- Remek, és most is tudna a te nagyra becsült istened segíteni nekünk? – tette karba a kezét Nonna türelmetlenül.

- Megpróbálhatom Üvöltő Farkast előhívni és megérdeklődni annak az ékszernek a rúnáit, amit te adtál. 

„Ne már, nem bírom azt az érzést, mindig olyan, mintha csiklandoznák az agyamat és hallom, amit mondok, de fogalmam nincs a jelentéséről” – nyafogott Rhune.

- Sajnálom, barátom, de muszáj lesz a segítségedet igénybe vennünk – ragadta meg a második követ a kutya fülében és szép lassan beleengedte a tűz elem erejét. 

„Ráadásul ez a legrosszabb rúna mind közül, leég a szőr a fülemről, akárhányszor használod” – folytatta a zsörtölődést.

- Nyugodj meg, kérlek! Ez most fontos – hunyta le a szemét Zombie és a felforrósodó ékkövet a kezébe zárva feltörte a kódot, ami az egész kutya testén felvillant áramlások kíséretében egy tűzvörös alak elevenedett meg. Szeme fehér foltban égett, szinte emberi volt, mégis tudták, hogy egy mozdulattal át tudtak volna rajta nyúlni, bár nem érte volna meg, mivel egyből megégett volna a húsuk.

- Ikina! – hallotta a szokásos üdvözlést Gale – Miért zargatsz fel már megint? Szeretném már az örök álmomat aludni – ütötte meg az alap, szigorú hangnemet a sámán szelleme.

- Bocsáss meg, Farkas, de szükségem van a segítségedre. Garantáltan te magad is meg fogsz most lepődni – mosolygott össze Nonnával.

A nyakék nyomában 8. fejezet

„ Most nincs idő az etye-petyére fiatalok! Zombie, gáz van, és nem az én faromból származó!”

„ Milyen etye-petye?! – hördült fel gondolatban egyszerre a két fél.

„Mindegy, csak figyelj!”

„Naqs csinált valamit?” – rontott ki a nappaliba körülnézni Gale, hogy minden meg van-e.

„Dehogy is, ő épp romantikus vacsorába mélyült a romantikus vacsorával” – forgatta a szemeit Rhune – „Istár volt az!”

„Istár?” – meredt meg teljesen a férfi, még a hátán is végigfutott a hideg. Kevés istentől került ilyen állapotba, de Istár úrnő egyike volt ezeknek.

„Igen, és nem tudom, hogy sikerült neki, de elvitte a nyakéket” – váltott titkon privátbeszélgetésbe Zombieval.

„Felesleges” – legyintett a sámán – „Már úgy is tudja” – vonta össze tűnődve a szemöldökeit.

„Oh, nos akkor nagyon szerethet, ha még ezek után is itt maradt” – csóválta meg a farkát a szellemkutya.

„Hagyjuk most ezt” – mordult fel a szó szoros értelmében Gale.

- Mi történt? Miért volt itt Istár? – kapcsolódott be a társalgásba idegesen Nonna is. Utálta, hogy mindig mindenből kimaradt.

- Elvitte a nyakéket – dőlt le a kanapéra tanácstalanul a férfi – Miért most került elő az összes problémás isten? Nem, mintha nem lenne olyan, aki nem problémás, de ezekkel van a legnagyobb gond – tördelte az ujjait dühében.

„Szerintem tudod, hova vitte” – döntötte félre mindent mondón Rhune a fejét.

„Persze, hogy tudom… A hamvak világába.”

„Az egészen pontosan, mi is?” – mérte végig az ebet és gazdáját kérdőn a lány.

- Nem hallottál még az élőholtakról? – mosolygott halványan a férfi.

- Dehogy nem – sértődött meg a boszorkány – Csak éppen futó harcon kívül sok tapasztalatom nem volt velük.

- Akkor azt már tudod, hogy nem a halandók csökött elképzelésein alapuló élőholtakról van most szó.

- Persze, hogy tudom. Az igazi élőholtak lovagi eszmék szerint élnek, ugyanis a középkorból ismert a legtöbb járvány és fertőzés, teljesen tudatuknál vannak, már ha az, hogy az istennőjük elcsavarta a fejüket tudatnak nevezhető és egyáltalán nem úgy mozognak, mint a beteg csigák. Bár a bőrük tényleg szétesett, de az abban áramló, égő parázs miatt hívják őket lélekhamvaknak. Különben is, ha tényleg úgy mozognának, akkor mi lenne a probléma? Simán le lehetne őket öldösni, anélkül, hogy elérnének minket – tekintett a plafonra unottan a lány.

- Ez mind igaz, akkor csak a világukról nem hallottál még – simított végig az új tetoválásán nyugodtan Zombie, ellenőrizve annak biztosságát – Bár ez nem is csoda, a két istennő a szolgái számára végtelenül biztos világot teremtett. 

- Két istennő? – döbbent meg Nonna – én eddig csak Istárról tudtam…

- Nem hallottad még azt a verset? Még nagyon régen keletkezett asszír monda - pillantott kérdőn és egyben végtelen komiszul a lányra a sámán. Áradt belőle az élvezet, hogy valamiről megint csak mesélhetett. A boszorkány egy fejcsóválással válaszolt és már le is térdelt a perzsaszőnyegre, hogy hallhassa a férfi szájából azt a verset. Gyomrában érezte a kíváncsiság és izgatottság varázsát, amit mindig, mikor Galet hallgatta. A férfi halványan elmosolyodott, majd szemét lehunyva felidézte a hátborzongató sorokat. Hangja zenei suttogás volt Nonna fülének.

Hallod-e, te ajtónálló!

Nyisd ki a kaput előttem, hadd lépek be szépszerével!

Ha nem nyitod ki előttem, nem engedsz be szépszerével,

bizony betöröm ököllel, kitépem a kapufélfát,

lábbal taposom a zárat, úgy jutok a kapun túlra!

S jaj akkor a földi népnek! A holtak élére állok,

s fölvezetem, föl a fényre, - föl én, hidd meg, valamennyit!

S még hozzá olyan éhséggel-szomjúsággal verem őket

- szerelemmel megetetvén, megitatván életvízzel -

hogy mindegyre éhesebben-szomjasabban barangolnak,

s akit csak találnak, élőt, iszonyú agyarra kapván,

vérét italul megisszák, húsát étkül fölzabálják! ...

„Haláli spinék, az egyszer biztos” – lihegett a farkaskutya komiszul.

- Hát ez elképesztő – csodálta a férfit és a hallottakat egyszerre – De kinek a kapuján akar áthaladni?

- Ereskigál, alvilági istennő kapuján – könyökölt a karfán a szokásos arisztrokrata kisugárzásával a sámán – Soha nem tudta senki, mi szándékkal akart hirtelenjében oda jutni. De persze, ha egy isten nem mondja el, mit akar, csak nehezen tudjuk kitalálni.

- Ereskigál – ízlelgette a nevet Nonna – mintha az egyik könyvben még pár száz éve olvastam volna róla. Istár rokonaként lenne nyilvántartva.

- Részben rokonok, részben nem – kelt fel ültéből Zombie – de most nem az istenek családfájával kell foglalkoznunk. Ki kell találnom, hogy jutunk el a hamvakhoz.

„Nos, ha jutottatok valamire, szóljatok. Nem tűröm, hogy a bolondját járatják velem, még akkor sem, ha egy istennő teszi, akkor legalább had harapjam szét a hamvas hátsóját egy pár talpnyalójának bosszúból.” –vonult a konyha felé Rhune.

„Mit csinált veled?” – kuncogott az orra alatt Zombie.

„Megrészegítette az érzékszerveimet, és miután rádöbbentem, hogy hiába keresek egy nem létező szarvassültet az udvari szemetesben, már elhúzta a csíkot”

„Az a te bajod, hogy mindig a hasadnak engedelmeskedsz” – fintorgott unottan a férfi.

- Azért aranyos – suttogta a lány, nehogy a kutya is meghallja. 

- Csak kár, hogy már nincsen számomra új rúna nála, ami segíthetne – sóhajtott fel halkan a sámán, finoman a hajába túrva – Kell találnom valamit – kelt volna fel, hogy a vitrines szekrényhez mehessen – Naqs ma már nem fog segíteni, ha fejre állok sem – nézett az ereklyére durcásan.

- Gale… - ragadta meg a férfi pólóját Nonna. Amaz kíváncsian fordult vissza a lányhoz.

- Mi az?

- Hát… Ez… - vett elő a zsebéből egy több soros rúnakarkötőt – Emlékszel még, amikor az üzletünkről beszéltem, meg a jutalmadról? Hát… már nincs értelme halogatnom, hogy odaadhassam… - nyelte le a könnyeit a feltörő érzéseitől. A férfi meg sem tudott szólalni döbbenetében. Egyrészt a karkötőtől állt el a szava, másrészt a lánytól. A boszorkány sietve a sámán tenyerébe zárta az ékszert, majd sietősen a fürdőbe szaladt és magára zárta az ajtót.

- Nonna… - kapott észbe a férfi és utána rohant. 

- Hagyj most, kérlek – hallotta a túloldalról a lány szipogását és elfojtott sírását. „Ne már, így még ennek a szerencsétlen rúnasornak se tudok örülni.”

- Kérlek, nyisd ki! – simította meg a faajtó lapját, a kezéből hirtelen átáradt a melegség azon keresztül.

- Mi ez? Ne bűvölj meg, mert az nem vicces! Ne gúnyolj! – kuporodott össze az ajtónak dőlve a lány. 

- Csak próbállak lenyugtatni – suttogta nyugtató hangon a férfi. 

- Nincs rá szükség, én is meg tudom tenni – habár a feltörő hányingerérzetét egyáltalán nem tudta hogyan kezelni, nem akart szánalmasan festeni. 

- Nonna – szólongatta Gale – Kérlek, nyisd ki!

- Majd kinyitom – felelte komoran a boszorkány – Ha már nem leszek dühös…

- Rám vagy az? – harapta be az alsóajkát idegesen Zombie. Nonnának el kellett tűnődnie a kérdésen. Ideges lett, mikor megtudta, Zombie titkolta a Naerisben történtekről való tudomását? Igen. Dühös volt rá? Haragudott rá? Nem, egyszerűen képtelen volt. Tudta pontosan jól, hogy csak az ő érdekében hallgatott és ha Freja még ott is járt, kétszeresen is védte őt az istennő előtt. Ha csak magát akarta volna védeni, simán fel is adhatta volna a szerelemistennek, hogy csináljon vele, amit akar, akár ki is végezhette volna. 

- Nem – suttogta alig érthetően. Zombienak egy kő esett le a szívéről, maga sem tudta, miért érezte azt a megkönnyebbülést, ami átjárta mindenét. Hiszen nem rég találkozott csak a fiatal boszorkánnyal, semmi közük nem volt egymáshoz, mégis valahogyan boldog volt, amiért nem őt okolta a történtekért. Egy kis gondolkozás után betudta a lelkiismeretének.

- Akkor jó… - támaszkodott az ajtónak két kézzel, még mindig el akarta érni a túloldalán síró lányt, de képtelen volt rá. Nem akarta rátörni az ajtót, mert azzal csak rosszabb lett volna minden, azt akarta elérni, hogy Nonna önként adjon neki bebocsátást. 

- Attól még elmondhattad volna – szipogta szívszaggatóan keservesen a boszorkány – És a húgom még nem fog ettől újra élni… 

- Ezért kell, hogy erős maradj, és segíts nekem rájönni, mi történt valójában – térdelt le az ajtónál Zombie – Kérlek! – sütötte le a szemét. Meglehetősen kínosan érezte magát. Egész idáig egyetlen nőnek térdelt csak le és már az is több száz éve eltávozott az élők soraiból. 

- Ez csak, túl nehéz nekem – hallotta az ajtó miatt tompán a lány amúgy is halk beszédét.

- Hadd segítsek neked! – sóhajtott végelkeseredésében a férfi.

- És ha megtaláljuk, ki tette mindezt? Mit nyerek vele? – dühödött fel Nonna – Semmit! 

- Ne mondj ilyet! Te is tudod, hogy most saját magadat akarod becsapni. Ez neked is fontos, nem hátrálhatsz meg ilyen könnyen! Most fogod magad és kinyitod azt az ajtót! – utasította szigorral, mégis együttérzéssel a hangjában Zombie. A határozottsága megtette a hatását és az ajtó résnyire kinyílt. A férfi észbe kapott, hogy még mindig térden állva meredt a másikra, ezért gyorsan felkelt és megköszörülte a torkát. 

- Csak szeretnék elmenekülni valahova, de még erre sem vagyok képes. Nem akarok már semmit az égvilágon, érted? Semmi sem érdekel, nincsen már célom. Egész eddig azért éltem, hogy Shannának találjak gyógyulást, most már nincs mit tennem, akár meg is halhatnék valahol csendben és unalomban.

- Akkor ki fog segíteni nekem? – mosolyodott el szomorúan Gale.

- A kutyád – vonta meg a vállát a boszorkány – Eddig is megvoltál nélkülem.

- Attól még te voltál kapcsolatban a boszorkányokkal és nem én. Egész eddig úgy véltem az összes csak bajt hoz a fejemre, ezért nem alakítottam velük semmi féle közelebbi kapcsolatot. 

- Szerintem eddig én is csak bajt hoztam a fejedre. 

- De neked tiszta a lelked és nincsenek hátsó szándékaid. Nem törsz világuralomra, nem akarsz senkit megölni és a tanulásvágy is meg van benned. Aki tökéletesen mestere akar lenni azoknak az erőknek, amiknek mi a birtokában vagyunk, annak ilyennek kell lennie – simította meg finoman Nonna arcát. A boszorkány hátralépett egyet, hirtelen nem tudta, mit reagáljon erre a közeledésre, arca bíborra vált és végtelenül zavarba esett. 

- Ez…

- Bocsánat – vakarta meg a tarkóját Gale, miután maga is ráébredt, mit csinált az előbb. A zavart idillt viszont egy suhanás törte meg. 

Az erős szél, amit valami, vagy inkább valaki kavart olyan hevessé vált, hogy kicsapta az ablaktáblát és beáramlott az egész lakásba. Egy paradicsomszarka, az átlagnál jóval nagyobb méretekkel, landolt, egyenesen a kanapén. Fehéres ködfátyolba borult alakja lassan kirajzolta a hozzá tartozó isten képét.

- Nem lehet… - maradt szinte tátva Gale szája a meglepettségtől, szép vonalú szemöldökét is magasan felvonta, mintha csak a kábulatból próbálna felkelni – Mit keres itt Makvilsocsitl?

- Kicsoda? – értetlenkedett Nonna, de azért igyekezett suttogva a fölé magasodóra förmedni – Makvilszocsitl nem ugyanazon isten, mint Szocsipilli? 

- Ez örök tévedés – tette a kezét a lány szájára – Nehogy meghallja! Makvilszocsitl az ikerfivére. És fogalmam sincs, mit keres itt, de nagyon nem tetszik a helyzet – pillantott a kanapén lezseren elheveredő istenre.