Izé...

Nos üdv!

Gondoltam megint bejelentkezem csak úgy random... Az az igazság, hogy egy darab történettel terveztem visszatérni, viszont kedvet kaptam életem legelső sztorijának fejezeteihez, az első fejezet és a prológus már nagyon rég óta fent voltak, de most eltöltött a lelkesedés 👹

Annyit viszont mindenképp le kell szögeznem, hogy a történet soha nem került befejezésre és egyelőre nem tervezem folytatni... Meglátjuk, mennyire jutok a főtörténetemmel és utána talán erőt veszek magamon egy újabb hosszú volumenű mesélés megírásához, illetve befejezéséhez😶

(agysejtejeim, ahogy az összes fejemben létező történetet próbálják követni)

Peractio - Végóra 3.fejezet

Lassacskán megunom a macska-egér játszmát, felé mozdulok, sebességemtől keltett mozaikos illúzióm halványodik, de velem együtt válik láthatatlanná, szemem fénye is tompa vonalakként követi a sebesség irányát. Kinyúló karmaimmal végighasítok a démon gerincén, fullánkéhoz hasonló egyszerűséggel vájok keresztül a bőrrétegen és az izomzaton egészen a hófehér szövetig. Sárgás pengéimen a csontdarabok enyhe hópihékként gördülnek végig, ordítást mégsem hallanak füleim. Ez persze nem azért van, mert nem üvöltene ez a rém, hanem mert ösztöneimtől vérem pumpálása lepi el minden érzékemet és csak legkisebb zuga sejti az eszemnek azt, mit is kell tennem igazából.  Számban előtörnek vörös ínyemből az igazi agyaraim, szemfogaim meghosszabbodnak, állkapcsom is megfeszül, végül beviszem az utolsó csapást és átharapom a torkát, összeroppantom a légcsövét is. 

Ajkaimról a vért és más maradványokat törölgetem, és arra gondolok, Dieternek igaza volt. Emberibb alakjukban sokkal sebezhetőbbek, viszont még így sem bíznám el magam, elvégre Lucifer teremtményei. Ez a példány csak egy volt a sok közül, szerencsénkre túlságosan is elbízta magát, de biztosan állíthatom, hogy a többi már nem lesz ilyen könnyelmű. A felderítő Cole csak egy gyönge harmadrendű vadász volt, nem is értem, miért nem a rendes felderítőiket küldik ki ránk. Még vetek egy utolsó pillantást a testre, majd homokká kavarodó farkas formámban emelem fel tekintetemet a fák lombjaira. Myra terem mellettem, ez az egyszerű, kicsit sem tisztavérű, barna csikasz. Még együtt nevelkedtünk fel, mindig a sarkamban volt, és mindig aggódott értem, most is így van. A falka tagjai furcsállják kapcsolatunkat, a vezér, aki még tisztavérű is és egy senki, nehezen képesek felfogni, mit is akarhatok tőle. Számomra az ő barátságánál tisztább semmi nincs, boldog vagyok, hogy magam mellett tudhatom, emellett hadvezérnek is alkalmas, ha esetleg rám máshol lenne szükség, ezt a szakaszt mindig rábízhatom. A kezdeti elutasítások után lassan ezt ők is képesek voltak elfogadni, de a családalapítás kapcsán még mindig tartanak attól, hogy esetleg őt választom. Felé pislogok. Megnyalja a fülem és az oldalamhoz simul. Csak egy egyszerű fejmozdulattal válaszolok felé: „Indulás!” Végigmér rajtam a mindig szigorú tekintetével, katonás, akár csak az édesapám, olybá tűnik, a korcsok nagyon is harcias modorúak, bár ez a fenntartásaik miatt természetes is. A levegő kavarog fehér füstkén, ahogyan lélegzetünkkel bepárásítjuk azt. Lassan elfordítja fejét, és egy beleegyező üvöltéssel rendezi a többieket. Folytatjuk a monoton vágtát. 

Arina:

Ezt az egészet nem értem, teljesen groteszk! Mi a fészkes folyik itt? 

A szállásra vezető út háromnegyedét magam elé bámulva töltöm, mint holmi hulla. A láthatatlan erő, amit Ené a testem köré láncolt, egy nyugalom-kényszerzubbonyként nehezedett rám. A testem higgadtságra kényszerül, és az elmém egy része is, de mélyen belül, nem is tudom testem mely táján, de ordítok és toporzékolok. Megesküszöm rá, hogy amint a szállásra érünk, mindkettejüket megverem. 

Körülbelül húsz perc után parkol a járgány az apartman elé. Megviselt idegeimnek egy lassított felvétellel ér fel, ráadásul az olajozatlan fékek megcsikordulása is vészterhes sikításra emlékeztetnek, még a hegyek is belerezdülnek. Ahogy végre megálltunk, kirúgtam az ajtót és fújtatva rontottam befelé a csekkolásra, míg azok ketten tovább pusmogtak a fejemben. 

„Mit csináljunk vele?” – hallom már az egyik szobánkból Ené hangját. Kezdek egyre idegesebbé válni, és amit érzek, szavak sem képesek leírni. 

„Fogalmam sincs, úgy volt, hogy még nem lenne szabad…” – Mit? Mit nem lenne szabad? Az egészet fel nem fogom, legszívesebben ordítozni kezdenék, ahogyan az őrültek szoktak a krimikben, csak félő, hogy akkor nem csak egy képzeletbeli zubbonyba taszigálnának bele. 

„Tudom”

„Majd lerendezem” – nyögi ki végül Alun. Persze Ené nem szeretné, hogy így történjen, látom rajta. 

- Csak, hogy tisztázzam, minden egyes szavatokat hallom – szólok ki a szállásunk konyhájába, ahol eddig meghitten idétlenkedtek. Ahogy szavaim megütik a fülüket és fészket is vernek az agyukban, immár egyesült erővel rohamozzák meg a szobát. Mindketten aggodalmasak, de azt kell mondjam, nem azért, amiért hangokat hallok és dolgokat látok. Összenéznek, elég nyomatékosan, ezek tényleg nem akarnak semmit egymástól? Úgy folytatnak párbeszédet a szemkontaktusukkal, ahogy maximum a nyolcvan éves házaspárok képesek csak. Legszívesebben iszonytató kacajt hallatnék, csakhogy most rólam van szó. Alun int, de Ené csak hosszas unszolásra és egy szigorú tekintet hatására távozik. 

- Figyelj… - kezdené, de megakad út közben. Egy darabon talán mérlegel, mit is kéne mondania. 

- Enének nem esik jól – közlöm vele a különösen nem ide passzoló tényt, de valahogyan nekem is fel kell dolgoznom fejben a történteket, nem? Így legalább a prédikálás előtt szerzek egy kis időt rá. Már régen kifejlesztettem azt a készségemet, hogy egy semmis párbeszéd közben egyszerre figyeljek a következő mondatomra, a beszélőre és közben még az univerzum csodáin is elemző fejtegetéssel költői ódákat formáljak meg. Azon kívül elég filmet és könyvet olvastam már, ahhoz, hogy tudjam, mi fog következni, mikor valaki próbál magyarázkodni: új világba csöppenés, hitetlenkedés és egy apokaliptikus méreteket öltő ellenséges probléma. 

- Mármint? – vonja össze szemöldökét. 

- Egy szőke lánnyal vagy együtt, velem vagy együtt. Aki teljesen szöges ellentéte neki, szerelmes beléd és te nem is figyelsz oda rá – gyújtok rá egy cigire, mivel már kezd az ostobaságuk is túl sok lenni az idegzetem kapacitásának. 

- A felette valója vagyok, amit te látsz az csak tisztelet. – Komor válaszra méltat, semmi érzelem nem mutatkozik rajta, mintha nem is ő lenne már, hanem valaki más, bár ez részben igaz is, de ettől még borzasztó szokatlan, nem ilyennek ismertem meg. 

- Nem tudom, mik vagytok, de az érzelmekhez láthatóan vakok – vetem keresztbe lábaimat. Furcsa, hogy idegesnek kéne lennem, de halál nyugodt vagyok. Kezdek én is megijedni magamtól.

- Démonok vagyunk – mondja ki némi gondolkozás után én pedig az eszem két nyelű mérlegén próbálok egyensúlyozni valahol az elborzadás és a röhögés között. 

- Váó! – kerekedik el az ajkam – Akkor majd kelts fel Alun-démon, oké? 

- Az igazat mondom! – ragad karon. Érzem a hideg, mégis forró kezét. Olyan, mint azok az izomlazító kenőcsök, addig szorítja a kezem, míg ez az enyhe érzet égető fájdalomba nem borul. Felnyüszítek és elkapom a kezemet. Ha eddig nem lettem volna benne biztos, a fájdalom már bizonyította, hogy ez itt a nagybetűs VALÓSÁG.

Ismét szembenézek vele, írisze vöröslik, ahogy elmúlik körüle az ónix színű aura, úgy a vörös is szertefoszlik és az írisz vonulatai újra kék hullámokban keretezik pupilláját. 

- Egy hadvezér vagyok – kezd bele, mikor már semmi elutasítást nem lát rajtam, csak az enyhe döbbenetet – Ené egy felderítő, én pedig vadász. Mindez pontosan azt jelenti, amit a szó következtetni enged. 

- Ha démonok vagytok, mit kerestetek az én társaságomban éveken keresztül? Mi dolgotok? – kezdek megrettenni és ilyenkor sajnos az embernek a legrosszabbak jutnak eszébe – A szüleimmel is ti végeztetek? 

- Nem! – állít le, mielőtt megint kitöréseim lennének – A szüleid balesetet szenvedtek, te is tudod. 

- Már nem igazán tudom, mit is tudok – sandítok rá, védekezőn enyhén elfordulok tőle. 

- Tudom – suttogja – Nem akartuk, hogy így jöjj rá. Cionnaith mondta sok éve, hogy vigyáznunk kell rád. 

- Ki ez a Cián? 

- Cionnaith, röviden Cion. Ő a Pokol hercege. 

- Oké, tegyük fel, hogy létezik ez az illető és a Pokol – köszörülöm meg a torkom, nehogy a végén nevessek – hercege… Mi a francot akar tőlem ez a te úgynevezett herceged? 

- Ezt nem lehet egyszerű feldolgoznod, én megértem – süti le szemét – Dióhéjban annyi, hogy minden, ami a Bibliában megíratott a Teremtés Könyvében az igaz. A démonok, Lucifer, az angyalok, nephilimek. 

- Óriások? 

- Ők is léteztek valaha, de már sok évezrede kihaltak. – Látszólag meglepi, hogy olvastam a Bibliát, bár egy démon szemében ez a cselekedet maga egy szatíra lehet. Igazság szerint valahol mélyen, mindig is hinni akartam ezekben a dolgokban, valahogy jó volt elképzelni ezeket a világokat, magát a teremtést, Ádámot és Évát. Így minden sokkal egyszerűbb, és nem kell keresnie az embernek, mi miért történik. De azért nem megy a hit ilyen könnyedén, a kétségeim természetesen teljesen eltérítenek tőle, és valahogy mindig ott van előttem, hogy ez mégsem lehet ilyen egyszerű, és mesebeli. Így aztán megmaradtam annál az álláspontnál, hogy ha nem is biztosan igaz, attól még egyértelműen a legjobb fantáziamű, amit valaha olvastam.  

- Rendben, arra nem térek ki, hogy ki is ez a herceg a Pokolban és mi van Luciferrel… - gondolkodom hangosan.

- Lucifer kétezer éve eltűnt – közli velem nemes egyszerűséggel. Hát, ha ez így működik, ám legyen. Inkább belemegyek a játékba, csak megértsem, mi ez az őrültség. 

- Rendben, és, mit akar tőlem Cion? – kérdem vontatottan, nem igazán érzem, hogy tudni szeretném-e valójában, mi a céljuk velem.

- Még a teremtés előtt, az arkangyalok előtt élt egy égi faj, melyet ti a kerubok nevén ismertek. Senki sem tudja, mi történt velük, de egytől egyig elpusztultak, végleg. Cionnaith herceg az utolsó tagját ennek a csodálatos fajnak megmentette, hogy őrizze a nép erejét és irományait, de a legfontosabb, hogy rád vigyázzon, édesanyádat viszont meggyilkolták, így már csak te maradtál.

- Ez lehetetlen, az én szüleim közönséges emberek voltak – próbálok közbeszólni, meggyőzni, hogy csak képzelgés az egész. Az is lehet, csak magamat akarom győzködni, de így is sikertelen, mert csak hebegek-habogok. 

- Azok nem az igaziak voltak, a szüleid régen haltak meg, azt nem tudom, édesapád ki, vagy mi, de édesanyád biztosan kerub volt. 

- Mi ez, valami elcseszett romantikus fantáziaregény? – háborodok fel. Azon kapom magam, hogy felugrom ültemből és ordibálok. 

- Úgy is mondhatjuk – fintorodik el, de egy halk kacaj hagyja el torkát, a mélyből jövő sárkányok üvöltése sem rémítene meg ennél jobban. Nyugodt, de ideges, szórakozott, de feszült, minden ellentétes érzés megvan benne és ez ólomként nehezedik a hátamra, mérhetetlenül nyomaszt. 

A kuncogást követően vizslat, azon gondolkozik, hogy mondjon el mindent úgy, hogy ne haljak meg a kétségbeesésben mindeközben. Vesz egy mély levegőt és belekezd, én pedig megfeszített izmokkal kihúzom magam és viselem a szavai ostorként belém hasító ütéseit. 

Hüllős mese 4. fejezet

4.   Mi jöhet még?

Csak akkor éreztem mennyire kimerült is voltam, amikor elmerültem a kád fürdővízben. Valahogy aznap többet is kellett a vadonban időznöm, mint az irodában és még ez a mérgezős sztori is kikészítette az idegeimet. Ráadásul mi lesz, ha az illető rájön, hogy nyomozni kezdtünk utána? Eljön és meggyilkol minket a saját lakásunkon? Bár West elnézve inkább csak engem tudna meggyilkolni, az a krokodilvadász még válogathatna is, mivel kínozza meg a betörőt. Így hát elhatároztam, beszerzek egy pisztolyt, biztos, ami biztos. Kiskoromban amúgy is jártam lövészetre, mert apánk valamiért megszállott fegyvermániás volt, úgyhogy a használattal nem lenne probléma. Elég sok dolgon gondolkoztam még, így miután azok kezdtek egymásba folyni, úgy döntöttem ideje nyugovóra térni. 

A hálóban magamra vettem egy kopott Metallicás pólót, még körülbelül tizenöt éves koromból való, egy koncerten vettem, azóta sajnos már megjárt jó pár kriminális balesetet szegény. De nem akartam megválni tőle, annak ellenére sem, hogy anyám szerint már nem vagyok lázadó kamasz. Belebújtam még egy fekete pizsamanadrágba és lementem a konyhába egy pohár vízért. Valamiért sose tudok nyugodtan aludni, ha az nincsen az éjjeli szekrényemen, ez olyan, mint hogy valaki nem mer bicska nélkül az utcára lépni, mert bármikor megtámadhatják. Én az álmomban való megfulladástól kaptam pánikot mindig. Ahogy a konyhába értem, az ablakon egy árnyat láttam elsuhanni. Fantasztikus, már csak ez kellett! Valaki végigrohant a telkemen. Egyből arra gondoltam, hogy most jöttek rajtunk ütni. Megcsörrent a telefon, egy horrorba illő jelenet is lehetett volna. Lassú mozdulattal nyúltam a kagylóhoz és emeltem a fülemhez. 

- Halló? – kérdeztem halálra fagyva.

- Denise? Tasha vagyok – hallottam a szomszédom hangját és elöntött a megkönnyebbülés.

- Tasha, mi újság?

- Bocsánat, én futottam át a telkeden, de csak mert a parton voltam. Ne ess pánikba, de szerintem egy aligátor van a lakásodban – azt hittem kiejtem a kezemből a telefont. 

- Te jól vagy? – remegett meg a hangom.

- Persze, a férjem most jött haza, ezért láttam meg, ahogy valami megy a pincelejáró felé. 

- Oltári, én meg már azt hittem végre alhatok – morogtam már cseppet sem félve a haláltól – Most akkor leteszem, ki kell találnom valamit. 

- Oké, szólj, ha valami van! – tette le a telefont. Abban a pillanatban láttam a szemem sarkából, hogy a rém a nappaliban mászkál. Ez még a korábbinál is nagyobb volt, majdnem szívrohamot kaptam. A „kitalálunk valamit” dologban nem voltam sínen, így az első dolgot tettem, ami eszembe jutott: kirohantam a nappaliból feltéptem a bejárati ajtót és átrohantam a profi krokodilvadászunkhoz. Vadul vertem az ajtót, de csak sikerült kinyitnia fél perc után. Kócos hajjal és álmos tekintettel meredt vissza rám. Úgy látszik az ágyból keltettem, de legalább nekem is jutott kárörvendésre ok, ahogy mondanák öröm az ürömben. 

- Mi van? – morogta meglehetősen ijesztő ábrázattal, valószínűleg nem szereti, ha felkeltik. 

- Egy… Aligátor… A nappalimban – ziháltam, mert azért mindennek ellenére eléggé zaklatott voltam, nem tudom, más milyen lenne, ha egy majd négy méteres vigyorgó hüllő látogatná meg az éjszaka közepén. Ráadásul szörnyen fáradt voltam, már a fejem is megfájdult tőle, legszívesebben sírni lett volna kedvem. A következő pillanatban teljesen megdöbbentem. Az a hülye elkezdett nevetni. 

- Milyen aranyos, egyből ide jöttél, vagy még próbálkoztál más szomszédnál is? – röhögött tovább nekem pedig egyre vörösebb lett az arcom a dühtől. 

-        Rohadj meg! – emelkedett meg egy oktávval a hangom. Már tényleg a sírás kerülgetett. Az arca most komoly lett, látta rajtam, hogy cseppet se esik most jó, amit mondott. Szerintem ő se szerette volna, ha elkezdek még sírni is neki éjnek évadján a küszöbén. Nehogy már ne tudjon mit kezdeni a könnyekkel! 

- Jól van, nyugi – szabadkozott – Várj egy kicsit, segítek – ment a nappaliba a puskáért – Mekkora? 

- Úgy két és fél méter szerintem – szipogtam. Ő rám meredt, zavarban volt, valamit mondani akart, de végül teljesen más hagyta el a száját.

- Akkor több altató kell – tűnt el megint. 

Nagyjából minden eszközt összeszedett, ami kellett neki és kilépett az ajtón, persze hozzám hasonlóan kopott pólóban és nadrágban. Az ő pólóján a Led Zeppelin logója virított, kedvem lett volna nevetni. 

- Mi az? – fordult hátra és nézett a mosolygó számra. 

- Klassz póló – vigyorogtam.

- A tied is – puszilt felém a levegőbe komiszul. Kicsit belepirultam, de ebbe ki ne pirulna? 

A házba érve síri csend fogadott minket. Semmi neszezés, semmi jel arra, hogy lett volna ott akármi is. Ha nem láttam volna a szememmel még azt is hittem volna, hogy valóban nem volt ott semmi. Wes kérdőn nézett le rám én csak bólintottam unszolásul, hogy menjen beljebb, mert tényleg van ott valami. 

- Hol volt? – kémlelt körbe.

- A nappaliban, a lépcsőnél – feleltem ijedten. 

- Akkor, Drágám, szerintem felment – válaszolta mindent sejtően. Mi jöhet még? Ennél szarabb napom már nem is lehetett volna. Főleg, hogy lassan már másnap volt és én még mindig nem aludtam semmit. 

- Most mi legyen? – kérdeztem.

- Természetesen lehozzuk onnan, hacsak nem egy pikkelyes ölebbel kívánsz ágyba bújni, ami mellesleg több, mint két méter – lépdelt fel a lépcsőn. Cserkészték egy darabig egymást, de végül Wes nyert, mint mindig. 

- Hogy került most ez is ide? – zsörtölődtem magamban.

- Biztos az előző párja – nevetett – Ez ugyanis nőstény.

- Hulla jó, és a mi házainkban akartak párosodni, vagy mi a fészkes? – folytattam a háborgást félálmomban. Wes megvonta a vállát, megint csibészesen rám mosolyogva.

- Hát, úgy látszik, ha mi nem tesszük, helyettünk majd ők megteszik – röhögött fel.

- Idióta – morogtam. 

Wes legurította a lépcsőn a bódult állatot, egy gurulós kocsira, amit a garázsából hozott át, kitolta a vízpartra, de mivel ez nem éppen tűnt olyannak, aki hamar hazamegy, jóval messzebbre vitte. Eltelt egy kis időbe, mire visszajött. 

- Remélem, most már alszol, Virrasztórózsika – dőlt a bejáratnak fáradtan. 

- Én is remélem – válaszoltam, de már nem igazán tudtam, hogy voltam képes egyáltalán állva maradni – És köszönöm!

- Nincs mit – mosolygott – Azt viszont azért juttasd eszembe, hogy megtanítsalak a fajok közti különbségre, ugyanis ez nem aligátor volt, hanem krokodil – vigyorgott már megint idegesítően. 

- Kit érdekel ilyenkor már? Örülök, hogy ébren tudok maradni – ásítottam el magam.

- Majd tartok neked korrepetálást – kacsintott. 

A távozását követően visszavánszorogtam az emeletre. Alig vártam, hogy kialudhassam magam, de pechemre már csak öt órám maradt erre. 

Hüllős mese 3. fejezet

3.   Dundee akcióban

Egészen kezdtem belejönni a munkába, lassan két hónapja voltam a parknál. Amikor bementem az első munkanapomon a megbeszélésre, egyből megfogtam a vezetőséget, bár sejtelmem sincsen mivel. Egész nap végeztem a dolgomat, leltáraztam, elláttam a sérült állatokat, amíg az orvos nem jött, utána pedig az erdős, vagy épp mocsaras részeken végeztem a megfigyeléseket, vagy éppen etettem az állatokat. Nem kifejezetten extra dolog, de én élveztem. Viszont napról napra egyre furcsább tüneteket fedeztem fel, biztos voltam benne, hogy nem normális, valamiféle betegség lehetett. Az állatok egyre sűrűbben váltak agresszívvé a kirándulók körében, és a tojás rakók sem gondoskodtak a tojásaikról. Már negyedszer a héten vittem egy adag rántottának valót az irodába. Jenett, a vezető persze most is felelőtlenül kezelte az egészet. 

- Ugyan már, hallottál már a kakukkról, az sem gondoskodik a tojásairól – legyintett és visszatért pár irat böngészéséhez. 

- De a kakukk mindig is ilyen faj volt, és az más madár fészkébe teszi a tojást, hogy majd az gondoskodjon róla. Ezek a fajok felnevelik az utódaikat normális esetben. És még csak másra sem bízzák most őket, csak egyszerűen ott hagyják. A krokodil fajokkal ugyanez a helyzet. Valami nincs rendben, Jenett. 

- Ne haragudj, de most fontosabb dolgom is van, az anyagiakkal is kell valakinek foglalkozni, tudod, nem ingyen etetjük a gondozott állatokat – tessékelt ki az irodából. Óriási, elegem volt, hogy viselkedhet így olyas valaki, aki elvileg ennek szentelte az életét? A bosszankodásom pedig csak fokozódott, mikor megfordulva Wessel találkoztam szembe. Gunyoros vigyort véltem megbújni a szája sarkában. Kemény százkilencven centijével magasan fölöttem állt, onnan nézett le rám.

- Mit akarsz itt? Azt hittem téged egész nap a szabadba küldenek, mert csak a krokodilok miatt kellesz, és csak akkor kell idejönnöd, ha elszámolás van - vontam fel a szemöldökömet türelmetlenül. Az utóbbi időben iszonyatosan bosszantott ez az alak. Én próbáltam jó szomszéd lenni és kedves maradni, de a csípős megjegyzéseivel és a néhol bunkó modorával teljesen kihozott a sodromból.

- Nem kell felkapni a vizet, tündérke, attól még, hogy te nem érdekled a főnökasszonyt, én még érdekelhetem – Na, tessék, erről beszéltem! Rohadt idegesítő és napról napra még inkább az. Legszívesebben bemostam volna neki, hogy végre letöröljem azt a mosolyt az arcáról.

- Nagyon jó, akkor húzzál enyelegni a drága főnökasszonnyal, és ha már itt tartunk, mondd meg neki, hogy valami nincs rendben az állatokkal, hátha legalább téged meg is hallgat – fordultam el. Nem érdekelt, hogy páran minket kezdtek nézni a titkárságon, tökre leszartam. Annyira ideges voltam ettől a tesze-toszaságtól meg a nemtörődöm stílustól, hogy teljesen kikészültem. Friss levegőre volt szükségem. Mikor kiléptem volna a folyosóra megragadták a karomat. Wes kirángatott az udvarra, azt hittem a pofám leszakad ott helyben. Hogy képzeli ezt? Most még azt is hiszik, hogy kikezdtünk egymással, vagy mi? – Mit művelsz? – kaptam ki a kezem az övéből és felháborodva néztem fel rá. 

- Te is észrevetted? – suttogta idegesen. A szemében láttam, hogy ezt most komolyan kérdezte és őt is elégé felzaklatta a dolog.

- Mi az? – húztam most én gúnyos vigyorra a számat – Azt hittem te csak a priuszodat félted és a krokodilvadászat meg a csajfelszedésre kell. 

- Hagyd most ezt a hülyeséget – vakarta meg a tarkóját – Inkább válaszolj! 

- Igen, én is észrevettem – vontam meg a vállamat – De őnagysága pont telibe… 

- Mit figyeltél meg? – szakított félbe. A szemébe néztem, mert semmit sem értettem, talán onnan vártam valamiféle választ, de ő csak sürgetően meredt vissza rám. 

- Nos, az állatok meglehetősen agresszívek és a tojás rakók, bele értve a krokodilokat és a kis aligátor fajtákat, nem gondoskodnak a tojásaikról. Még csak nem is abba a közegbe teszik le, ahol ki tudnak kelni. A mocsári teknősökkel szintén ez a helyzet. De a fajok nem minden tagja mutatja ezt a tendenciát. Azt is megfigyeltem, hogy már nagyon nagy távolságból vadul reagálnak az emberekre. Eddig ez nem fordult elő, mintha kiélesedtek volna az érzékeik. De most még csak a párzási szezonra se foghatjuk ezt. Némelyiknél a hemoglobin szint időlegesen lejjebb megy. 

- Ezt csak külső hatás eredményezheti – rúgott arrébb egy követ. Ma bakancs volt a lábán. Ez a pasi szinte tuti, hogy katonáktól örökölte a cuccait, már amelyiket nem ő nyúzott le egy hüllőről. 

- Azt akarod mondani, hogy valaki mérgezi az állatokat? – tettem fel a kérdést rémülten. 

- Szinte biztos – felelte ő is idegesen – Ma gyere át, és hozz mindent, amit összegyűjtöttél erről! – fordult meg és a dzsipjéhez ment. 

- És mi lesz a randiddal a főnöknél? – értetlenkedtem, hisz az előbb még oda igyekezett. 

- A főnök ehhez túlságosan is…

- Elit? – kérdeztem vigyorral az arcomon. Viszonozta a mosolyt és rám kacsintott.

- Nem én mondtam - tette fel a kezét, mintha már is a bíróságon kéne szabadkoznia – Én még megyek egy kört pár ismerősnél.

Bele se mertem gondolni, milyen ismerősök lehettek. Mindenesetre utamat a terráriumház felé vettem, ahová a begyűjtött tojásokat vittem. A megfigyeléseimet is az ottani egyik szekrénybe gyűjtöttem össze. 

- Van valami változás, Cassy? – kérdeztem az egyetlen kollégámat, aki hitt nekem. Hosszú, szőke haját hátralibbentve nézett vissza rám. Néha irigyeltem azt a szép hajat, nekem sose lesz ilyen. Szomorúan csóválta meg a fejét. 

- Sajnos már későn hoztad el őket – oltotta el a tojások fölötti melegítő lámpát – Viszont észre vettem azt is, hogy a tojások héjából hiányzik egy anyag, ami a szilárdságukat adná. Ez természetesen az anya szervezetéből hiányzott valójában, de kíváncsi lennék mitől. Meg persze nem ezek voltak az egyetlen tojások, amiket ide hoztál. Minddel ugyanez volt a helyzet. 

- Akkor talán azért hagyják magukra a szülők ezeket, mert már tudják, hogy eleve halottak? – döbbentem meg, a lábam szinte földbegyökerezett.

- Igen – bólintott kurtán Cassandra. 

- Ez hihetetlen – ültem le az egyik székre. 

- Mit mondott Jenett? – ült le mellém, miután benyomta a mindennapos ebédjét a mikroba. Mondanom sem kell, abban a mikroban nem épp az ebédet szokták melegíteni a laborban, de őt ez cseppet se hatotta meg. Felépítette a kis világát itt és nem is szándékozott elhagyni, még ebédre sem, bár mivel glutén érzékeny volt, nem is ehetett más ételt a sajátján kívül. Kicsit magamhoz hasonlónak tartom. 

- Semmit, nem érdekli a dolog – túrtam a hajamba idegesen. 

- Komolyan? – vonta fel a szépre szedett szemöldökét. A mikro csilingelésére felkelt és kiszedte a kaját – Pedig ez tényleg komoly probléma. Ha így folytatódik, hosszú távra is megbetegszenek az állatok és nem lesz elegendő a párosodásra. El fognak tűnni. 

- Wes szerint valaki mérgezi őket – néztem fel kérdőn. Kíváncsi voltam, hogy egy orvosnak mi lesz a véleménye. Talán reménykedtem, hogy nevetésben tör majd ki és elveti az ötletet, ehelyett maga elé meredt. 

- Nem kizárt – válaszolta végül, bennem meg megállt az ütő – Korábban is volt már ilyesmire példa. Az orvvadászat nem angyali meló. Sokkal könnyebb nekik úgy elkapni a ritka fajokat, hogy ha mondjuk betegek. Nem is lenne véletlen, hogy miért pont a krokodilok betegedtek meg többségében, hisz a bőrük meglehetősen kelendő. 

- Ez undorító – fintorodtam el, de valamiért Wes jutott eszembe, meg ahogy első este nyúzta a bőrt. Mi van, ha igazából ő tette? Hiszen állítólag sosem volt tiszta lelkű. 

- Hát valóban nem egy bűbáj dolog – kortyolt a kávéjába Cassy, miközben megkeverte a tál ételt. 

- Ne haragudj, de most mennem kell – keltem fel hirtelen. Egy kicsit zaklatott lettem. Nem tudtam, mit gondoljak Wesről és még át is kellett hozzá mennem a délután. A gondolataimba merülve szedtem össze minden az üggyel kapcsolatos papírt és lehetséges bizonyítékot. 

 

Végül is sikerült elérnem a drága szomszédom ajtaja elé. Vacilláltam, bemenjek? Ne menjek? Mi van, ha tényleg ő tette? A következő pillanatban viszont az ujjam már a csengőn volt. Wes szó szerint kivágta az ajtót, ráadásképp még félmeztelen is volt, már megint. De most még annyi se volt rajta, mint először, egy törölköző a nyakában, semmi több. 

- Bocs, csak mindig lefürdök munka után, tudod ez ilyen mocskos meló – kacsintott rám és hátat fordítva ment a nappaliba. Szépen munkált, izmos háta volt, ezt be kell ismerni. 

Levetettem a cipőmet és követtem. Igazság szerint az ő háza alaprajzilag nem sokban különbözött az enyémtől, sem Tashaétól. De a berendezés az már nagyon más volt. Elég sok különböző kultúrákból vett tárgy volt nála, számos kés és még kard is a falán. A nappali egyik szekrényén pedig kiszúrtam a lemezgyűjteményét és az egyik legdrágább lejátszót is, a legjobb típusból. Felvett egy szürke, V nyakú pólót és leheveredett a sötétbarna bőr kanapéra, én pedig vele szemben a szintén bőr fotelba. A köztünk lévő dohányzó asztal üveglapjára terítettem mindent, amit felkaptam a laborból. 

- Ez mind? – kérdezte, miután átnézte a jegyzeteimet, amiket a Cassandrától hallottakkal is kiegészítettem. Kicsit megsértett a kérdésével. Megint csak én dolgoztam, ő meg csak kritizált. 

- Ha nem tetszik, akkor legközelebb ne kérd a segítségemet – fordítottam el a tekintetemet és karba tettem a kezem. Már gondolkoztam rajta, hogy le kéne erről szokni, de sose ment. 

- Jó bocsi – dobta az asztalra a papírköteget. Most valahogy sokkal fiatalabbnak látszott, mint általában. Sejtelmem sincs, miért, egyszerűen csak a tanácstalanságtól, és ahogy a tarkóját vakarta olyan volt, mint egy első éves egyetemista. 

- Na és, te mit csináltál a haverjaiddal? – mértem végig gyanakodva, bár igyekeztem nem annak látszani. Hiába próbáltam, mert egyből kiszúrta. 

- Mi van? – nevetett fel – Azt ne mondd, hogy szerinted én csinálom – hitetlenkedett.

- Most miért ne? A bőr manapság nagyon jó árban van – néztem a szemébe mindent sejtően – Aki mérgez pedig egyértelműen a krokodilokat vette célba. 

- Neked elment az eszed, aranyom – támaszkodott előre az asztalon, arca borzasztó közel volt és kés élességű tekintete belefúródott az enyémbe – Tudom, hogy nem mindig voltam a legszentebb ember a világon, de ennyire gerinctelen még én sem vagyok. Állatokat kínozni, azért könyörgöm, gondolkozz már egy kicsit – csettintett a nyelvével és elkezdett fel alá járkálni. Közben persze végig arról papolt, hogy az összes szomszéd bekaphatja, amiért olyanokat terjesztenek róla, amiket el sem követett, meg hogy amúgy is idegesítőek a környékén lakók és hogy emiatt utálja az embereket. Egyet tudtam volna érteni vele, ha épp nem ebben a szituációban lettünk volna. Lassan feladta a prédikálást és újra levágódott a kanapéra. Ekkor viszont valami egetverő zajt hallottam magunk mögül. Mit tud egy nő ilyenkor tenni, hát persze, hogy ijedtem az ölébe ugrottam. Először engem nézett hosszan, aztán a nappali kétszárnyas ajtajára meredt. És most kapaszkodjon meg mindenki, egy krokodil volt ott! Azt hittem menten lehidalok, bár az ölében elég nehéz lett volna, de a szófordulatot meg kell adni. 

- Jézusom! – igyekeztem halkan pánikba esni, ez az állat a faja egyik legnagyobb példánya lehetett, volt vagy három méteres. 

- Biztos a pincéből jött ide a feljárón – nyúlt a szekrényre tett puskáért. 

- És most agyon lövöd? – háborogtam.

- Ez csak altató lövedék – nézett a szemembe unottan. Hát jó, ha egyszer a profi a dolgát akarja végezni, Isten ments, hogy bárki hülyeséget kérdezzen tőle! Felemelte a puskát, engem még mindig az ölében tartva és a kicsit sem barátságosan felénk közelítő hüllőbe eresztett egy tűt. Az állat fél másodpercre rá úgy terült ki, mint macska a napon. Néhány másodpercig még meredtem rá, hátha megmozdul, az ijedtségtől eléggé remegtem még.  Arra eszméltem, hogy Wes felkap a karjába és a fotelra dob. Döbbenten bámultam rá. 

- Bocs, de nem hat sokáig, szóval ki kell vigyem innen és a vízbe ereszteni, onnan ne félj haza megy már – vigyorgott. Remek, boldog voltam, hogy ezt az egészet legalább ő élvezi. 

Gondosan tette a dolgát, felhívta a környéken lakó kollégáját és valahogy, a jó ég tudja, hogy, de felrakták a dzsip rakterére a fenevadat én meg közben ittam egy pohár vizet, hogy lehiggadjak. El nem hittem az egészet. Az ölébe ugrottam! Teljesen kiakadtam. A verandára mentem egy kis friss levegőért, de az egyik gerendatartó oszlopon meg egy kígyó tekeredett lefelé. Persze ettől már nem rémültem meg annyira, elvégre hozzászoktam az állatokhoz és nem is mérges kígyófajta volt. De az állapotomnak nem tett jót ez a hirtelen jött lény. 

- Á, ez a kis dög mindig itt van – sétált vissza a partról Wes – Már olyan rég óta próbálok megszabadulni tőle, de imádja a verandámat. El is neveztem Alicenek. 

- A Cooper név nem lett volna jobb? – vigyorodtam el én is. 

- Haha – tette farzsebébe lezseren a kezét – A kisasszony lenyugodott? – kezdett megint kigúnyolni. 

- Fogd be! 

- Jaj, most már nem vagyok jó, bezzeg mikor a hüllők mászkálnak a házba, akkor szívesen mászol az ölembe – karolt át közel hajolva továbbra is a gúnyos stílusában. Eléggé zavarba jöttem, ez a jóképű pasi épp annyira idegesítő tud lenni, mint amilyen jól néz ki. 

- Hagyjál! – toltam el magamtól. Szeme sarkából még rám pillantott, furcsa volt. Volt valami a szemében, mikor rám nézett, de nem tudtam eldönteni, mi lehetett az. Elővette az öngyújtóját és még mindig azzal a fura tekintettem méregetett. 

- Ha a szemem zavar, ne nézd – fordultam el zavartan.

- Semmi bajom a szemeddel – mosolygott magában – Szerintem különleges, szeretem, ha valami aszimmetrikus – pillantott sebhelyekkel borított mellkasára. 

- Ebben van valami – nevettem halkan – Tényleg nem te tetted? – kérdeztem hosszas hallgatás után.

- Drága, nekem elhiheted, sose kínoznám meg az állatokat, előbb ölnék embert – lépdelt vissza a házba lazán, puskáját pedig visszatette a szekrényre. 

- Nagyon utálhatod az embereket – kuncogtam.

- Csak amennyire ők engem – ment a nappalival egybekötött konyhába. 

- Akkor ritka, hogy valakit is vendégül láss gondolom – vetettem felé egy gúnyos grimaszt.

- A feleségemen és a családján kívül senki nem járt még idebenn – vetett felém egy észveszejtő mosolyt – Bár jobb is, szerintem egyből rámhívnák a rendőröket. 

- Mi lett a nejeddel? – kérdeztem kíváncsian.

- Miért érdekel? – nézett vissza, láthatóan nem értette, mi a frászért érdeklődöm a kapcsolatuk felől. Válasz helyett csak megvontam a vállamat – Majd elmondom, ha úgy érzem, el akarom – húzta az idegeimet ismételten. Kivett egy sört a hűtőből és valami spanyolos kajával a tányérján foglalt helyet velem szemben.

- Visszatérve a mérgezésre – sóhajtottam lemondón – Szerinted ki teszi? 

- Akárki lehet, de szerintem biztos, hogy belső ember. 

- Miből gondolod? – meredtem le.

- Abból, hogy csak a megfigyelt állatok betegedtek meg, ha jól megnézed az adatokat. Azokat pedig mi etetjük. 

- Szóval valaki mérget tesz az ételükbe – tűnődtem, de magamon kívül más nem nagyon mozog az étel körül – De hát… én nem lehetek…

- Hacsak nem vagy skizofrén valóban nem – agyalt tovább Wes én meg elengedtem a fülem mellett a megjegyzését – A beszállítók közül nincsen valaki új? 

- De, most hogy mondod, egy spanyol anyanyelvű srác hozta a múltkor. Azelőtt sose láttam. 

- Akkor az esetleges gyanúsítottunk meg van. 

- De nem biztos, hogy ő volt az, mármint, nem mondhatjuk rá egyből, mi van, ha más tette? – bizonytalanodtam el – Lehet a rendőrségnek kéne szólni…

- És mit mondanál? Egy-két állat máshogy viselkedik, mint szokott és semmi bizonyíték nélkül mérgezésre gyanakodunk? 

- Van bizonyíték!

- Az lehet, hogy a hemoglobin alacsonyabb időlegesen és a tojásoknál is hibádzik valami, de ez nem elég – intett nemet. 

- Akkor most ketten fogunk akciózni? – meresztettem a szemem dühösen. Mégis mit tudnánk mi csinálni? Már nem azért, lehet, hogy egy aligátor terminátor, de nem vagyunk jogilag abban a helyzetben, hogy James Bondot játszunk. 

- Hát, muszáj lesz – vonta meg a vállát és hátra dőlt, lábait keresztbe tette az asztalon. 

- És mégis hol akarod kezdeni Sherlock? 

- Először is, követni fogom azt a csávót, aki beszállít, csak szólj, mikor érkezik – az oktatás közben jó ízűen majszolta az ebédjét persze. 

- Holnap reggel hatkor jön az új szállítmány. De én ezt nem értem, mi lesz, ha követed, utána mit csinálsz? 

- Ha nem ő az, akkor ugyanott leszünk, ahol most is.

- Na igen, csak esetleg téged még le is csuknak zaklatásért – forgattam a szemem. 

- Aggódsz értem? Ez kedves, de nyugi, voltam már egy párszor a sitten – vigyorgott merészen. Jó lehet, ha valakiben ennyi a kurázsi, de az is tuti, hogy egy kereke hiányzik itt mindenkinek.

- Egyébként… Szerinted Jenett viselkedése nem fura? – tettem fel a már rég óta fel-fel merülő kérdést. 

- Mármint? – vonta össze a szemöldökét engem kémlelve.

- Nem is tudom, csak olyan furcsa, hogy ennyire nem érdekli ez az egész. Cassandra egyből segített nekem, mert szerinte ezek komoly változások, pont a főnök tesz rá magasról? Ez nekem fura. 

- Nézd – kortyolt a sörébe – Te még csak nemrég jöttél, szóval nem ismered olyan jól. Jenett mindig is ilyen volt, szinte mindenre tesz, amikor az anyagiakkal nyaggatják a beszállítók, meg a karbantartók. A pénzügyek az elsők, szerintem igaza is van, ha nincs annyi ideje, az nem azért van, mert leszarja az egészet, különben nem csinálná. Bár a stílusa valóban olyan, mintha nem igazán hatná meg semmi, de ez régen is így volt.

- Nagyon jól ismered, látom – sandítottam felé tréfásan.

- Randiztam vele párszor, nem nagy dolog – ásított a sörösüvegre meredve. Én örülök, hogy azt bámulta, mert az arcom biztosan lefagyott az új információ hallatán. Hogy azok ketten együtt voltak? Azt hittem könnyesre röhögöm magam, de valahogy sikerült megmakacsolni magam és kussban maradni. 

- Akkor Jen nem játszik – gondolkoztam tovább hangosan. 

- Figyelj, Édes, szerintem előbb próbáljuk ki az én ötletemet, aztán ha nem jön be, még mindig írhatsz egy listát Télapónak, hogy kik a gonosz méregkeverők – nevetett fel én meg legszívesebben hozzávágtam volna valamit. Ezek a becézgetései is ki tudták volna hozni belőlem az állatot. Nagyon el van magától, de attól még ő is csak egy idióta. Viszont sajnos be kellett látnom, hogy néha egy idiótának is lehet igaza, tekintve, hogy más ötletem nem igen akadt.

- Jól van – sóhajtottam lemondón – Akkor holnap várlak – keltem fel, nem éreztem, hogy lenne okom tovább maradni. 

- Már mész is? – kérdezte ilyen tök egyszerűen, ahogy más az időjárás felől érdeklődik. 

- Mert? Szeretnéd, hogy maradjak? – feleltem zavaromban a kérdésre kérdéssel.

- Na, nem azért – tette fel megadón a kezét, szeme viszont pajkosan csillogott.

- Megyek, mert fáradt vagyok, és nincs is már több ötletem. Erre aludnom kell – intettem fáradtan. 

Wes kikísért, az ajtóban még váltottunk pár csípős megjegyzést, aztán hazamentem.