Végleges borítótervek

Srácok! Nagyon állati hír, hogy megalkottam a történetem összes regényének borítóit 🩷 Négy regény terveztem megcsinálni, ezek mind ugyanabban az univerzumban játszódnak, de mind különálló elbeszélések lesznek 🤭 Az első kötet szereplőiről és hozzájuk kötődő karakterekről szólnak majd és az első kötettel együtt kettő már írás alatt van 🙈 Mindegyiknek megvan a cselekménye a kis kútfőmben, annyira várom, hogy mindegyiket megírhassam 🥹

A nyakék nyomában 20. fejezet

Ahogy meneteltek, egyszeriben mintha mennydörgött volna és villám csapott volna az életfába. A kéreg belső falai megremegtek, majd a folyosó, amin mentek szerteágazódott, elválasztva őket egymástól. Szigün és Loki együtt maradtak, Szkádi és Vatacumi egy külön csapatot alkottak, és a harmadik osztag Zombie, Nonna, Shanna és Rhune maradtak. 

- Mi volt ez? – rémült meg Nonna és átkarolta húgát. 

- Szerintem a fa tervez valamit – hümmögte Zombie – Mindenesetre nem toporoghatunk itt, ki tudja, mikor dönt úgy, hogy megint osztódni kezdenek a járatai – indult meg határozottan. 

Vatacumi és Szkádi egy pillanatra döbbenten meredt az előttük termett falra. A két isten megsimította tenyerével a fa kérges belsejét, ujjuk nyomán rúnák villantak fel, ám Yggdraszilnak esze ágában sem volt szabaddá tenni az utat a többi társuk felé. 

- Akkor hát, egyenesen előre, amerre a főnökfa mondja – vont vállat a sárkányisten, Szkádi pedig gyanakodva ugyan, de követte. 

Az isten hosszú lábaival határozottan lépkedett a kongó folyosón. Mellette az istennő könnyű, szinte már szökellő lépéseivel haladt. Egy ideig némán kísérték egymást, talán az oly sok ki nem mondott emlék és szó, vagy a tudat, hogy teljesen kettesben voltak, most gátat képzett bennük. Egyszer csak hirtelen a fakérgben futó ér vize párát csapott a levegőbe. Szkádi megugrott és íjához folyamodva harci pózba vágta magát. Úgy festett, akár egy őrkutya, neszezett és tekintetét körbejáratta. Vatacumi csak elvigyorodott és megfogta kezét, hogy maga után vonja. 

- Még mindig nem tanultál olvasni a vízből – mormolta orra alatt, de az istennő tökéletesen hallotta. 

- Nekem a víz csak hajózásra kell – forgatta meg szemeit, de aztán tekintete a férfi kezére siklott, aki továbbra is ujjai közé zárta az ő kezét. 

- Majd megtanítalak – suttogta fülére az isten és mindketten elmosolyodtak. Ezután sokkal kellemesebben telt az útjuk. Már ideját sem tudták, mióta mentek, amerre Yggdraszil parancsolta nekik, amikor a folyosó kitágult, egyre több fény zúdult be és egy hatalmas rétre értek. A rét közepén pedig egy szerény, kővel kirakott kút állt.

- Egy rét a fa belsejében – hümmögte Szkádi – Na ilyet se láttam még – húzta végig szabad keze ujjait a körülöttük pipacsszínbe boruló szőnyeg néhány virágán. 

- Valamit érzek – szimatolt a levegőbe a sárkányisten – És ismerős – vigyorodott el komiszan, akár egy kölyök. Keze felmelegedett, Szkádi jól érezte egymásba fonódott ujjaikon keresztül. A férfi boldog volt, és hamarosan alakot is öltött örömének tárgya. A rét körül hatalmas sziklás hegyek vonultak. Az ember azt hitte volna, már nem is az életfa belsejében álltak, hanem valahol kint a természetben. Vagy a fa mag lett volna a természet? Sok idejük nem maradt ezen gondolkozni, ugyanis messze az egyik sziklás, havas hegyről egy hatalmas árny közelített feléjük. Szkádi látta, hogy ez az árny, ahogy közelebb ért, egy hatalmas fekete és néhol vörös pikkelyes sárkány alakjává nyúlik. 

- Tényleg él még! – kiáltott fel Vatacumi és megszorította szerelme kezét. Büszkén húzta ki magát, miután Nídhögg leszállt eléjük. A fekete-vörös sárkány éjfekete szemével nézett le rájuk, melyben fáradtság tükröződött. Hatalmas szarvakkal borított üstökét enyhén félredöntötte és úgy vizslatta az előtte álló istenségeket. 

- Nem vártam ma vendégeket – fújt ki orrán meleg levegőt, és karmos lábaira könyökölt. 

- Hát nem is ismersz meg egy régi rokont? – kérdezte Vatacumi közelebb lépve. 

- Dehogy nem... Rjudzsin, örülök, hogy látlak – bólintott a nagy sárkányfej. 

- Még nálad is nagyobb – nyögte ki Szkádi ámultan. Kevés sárkánnyal találkozott, de mindig magasztos pillanatként gondolt a találkozásokra. Ez viszont az összeset felülmúlta. 

- Sose értettem, miért döntöttél úgy, hogy egy fában éld az életed hátralévő részét – nyugtatta oldalán függő kardja markolatán kezét a sárkányisten.

- Az Yggdraszil az utolsó fa abból a korból, melyet még te is láthattál kölyök korodban – morogta mély, de kellemes hangján Nídhögg – Tudhatnád, hogy a vének nem szeretik a változást – hajtotta lejjebb fejét, hogy szembenézhessenek egymással. 

- Ha hiszed, ha nem, boldog vagyok, amiért találkozhattunk – érintette meg a sárkány orrát az isten – Mégha ilyen szerencsétlen körülmények közt is – tette hozzá halkan. Szkádi vállára tette kezét biztatásként. 

- Tudom, hogy azt hiszed, leáldoztunk ezen a világon – nevetett fel barátja – De mindenki olyan vak, és elfelejtette Yggdraszilt, hogy fel sem merült bennük, a sárkányok ide rejtőztek – emelte fel egyik tüskés szemöldökét. 

- Hogyan? – döbbent meg Vatacumi és szemei szinte ragyogtak. Ekkor a hegyhátak felől többezer sárkány szállt feléjük. Tűz, fény, víz, föld, szikla, vihar és levegő sárkányai együttesen szálltak alá az égből és mindannyian a két isten köré gyülekeztek. Vatacumi térdre rogyott és Szkádi meg mert volna győződni róla, hogy a férfi szeme sarkában könnyek gyűltek. Az istennő lágyan elmosolyodott. Legalább egyikőjük hazaért. Leguggolt a sárkányisten mellé és átölelte. Így nézték a sárkányok táncát és szívük megtelt békével és boldogsággal. 

- Gondolom nem azért jöttetek ide, hogy minket csodáljatok – lépett hozzájuk egy fénysárkány. Kígyózó alakja és hófehér pikkelyei csodálattal töltötték el Szkádit. 

- Gondolom már eljutott hozzátok a hír, hogy lassan egy új istent köszönthetünk köreinkben – felelte a kérdésre – Loki csak annyit mondott, ki kell állnia az életfa próbatételeit. Azt nem tudjuk, hányat. Azt hittük a három kút van, akkor három próbetétel lapul mögöttük, de a fa elválasztott minket egymástól, és most mi találtuk meg az elsőt – mesélte el a történteket izgatottsággal csengő hangon. 

- Így van, ez Hvelgermir – bólintott sokadszorra Nídhögg – A Hvelgermirnek én vagyok a vigyázója. Mint azt láthatjátok a kút nedűje vörös. A holtak vére színezi azzá, én pedig ebből táplálkozom. 

Eljön a sötét

sárkány, közelít

a csillám kígyó,

holdsötét csúcsokról,

szárnyán hordja

mezőkön áthaladván

a holtakat Nídhögg –

és most ő elmerül.

Hallották felzendülni a sok sárkányt maguk körül. Hangjuk visszhangot vert az előttük húzódó mágikus tájban. Vatacumi felkelt és lassan odalépett a kúthoz. Két izmos karjával megtámaszkodott a kőkáván és beletekintett a vérvörös lébe. 

Szkádi mellélépett, de folyamatosan azon járt az esze, vajon mi lehet a próbatétel. Hiszen a sárkányok nem támadtak rájuk. 

- Ha iszol a vérből, Yggdraszil lakójává fogad – mondta Nídhögg a kimondatlan kérdésre – Velünk élhetsz és nem leszel magányos. 

Vatacumi boldog arca immár gondterheltnek tetszett. Neki küldetése van, az új istent neki is segítenie kell útján. „De nem mindegy, hogy egyel többen, vagy kevesebben segítünk?” Gondolatai oda-vissza cikáztak fejében. Olyan boldoggá vált, hogy rég halottnak hitt testvérei közt lehetett, de tudta, ez sajnos még várat magára. Bármilyen édesnek tűnt is a boldogság pillanata, hatalmas áldozattal járt volna, ha mások feláldozásával érdemelte volna ki. Ellépett a kúttól és visszanézett testvéreire. 

- Nem tehetem... Még nem – tette hozzá – Segítenem kell egy barátnak. És ez a segítség akár az egész világ sorsára is hatással lesz. Még nem telepedhetek le köztetek – sütötte le szemét. 

- Ne búsulj, Rjudzsin – mormolta Nídhögg – Megbizonyosodhattunk róla, hogy valóban hűséges vagy és az adott szó mindennél többet ér számodra. Mi számunkra is nagy kincs a becsület. Várni fogunk rád, miután sorsod bevégeztetett és elvégezted a rádbízott feladatot. 

A sárkányok egyöntetűen morogtak fel. Egyeseknek éles, másoknak kellemesen búgó hangja volt. Nídhögg egy vörös pikkelyt adott át Vatacuminak, majd a kút élesen fénylett, teljesen elvakítva a két istent. Ezután újra Yggdraszil folyosóján találták magukat. 

- Örülök, hogy nem hagytál el minket – mondta Szkádi tétován – Persze sajnálom, hogy a vágyakozásod beteljesülése még tovább nyúlik – rúgott odébb egy kavicsot. 

- Érted megéri egy életen át várni – vetette oda a sárkányisten kifürkészhetetlen arccal, az istennő pedig kipirult, annyira zavarba esett. 

- Tudod, most olyan ártatlanok vagyunk, mint azok ketten – gondolt Zombiera és Nonnára – Ez tetszik... Nagyon tetszik – karolta át vigyorogva Vatacumit, és így lépkedtek visszafelé. 

Miközben a vadászat istennője és a sárkányok királya kéz a kézben sétált szerelmesen, Loki és Szigün már sokkal kevésbé meghitten sétált a számukra kijelölt úton. 

A folyosó koromsötét és jéghideg volt. Két oldalán halovány kéken viláígtó fehér gombák sorakoztak, ezek adtak némi látóteret a bandukolóknak. Szigün ajka vonallá préselődött. Nem rejtette véka alá, hogy kényelmetlenül érzi magát, ugyanakkor makacsul meredt maga elé vörös szemeivel és egy másodpercre sem volt hajlandó urára emelni tekintetét. Loki többször is megpróbálta felvenni a szemkontaktust, ám ez végtelennek tűnő ideig lehetetlennek bizonyult. 

Yggdraszil kérgének lemeziből hirtelen sokszáz bogár repült ki. Potrohuk világított, fényességgel megtöltve a járatot. Ezután Szigün már nem tudott a sötétségbe rejtőzni, muszáj volt észrevennie, ha Loki felépillantott. A megtévesztés istene határozottan lépett oda hozzá, kezét fegyverén nyugtatta, de másik kezével megsimította az istennő arcát. Ujjaival félresimította a nő fehér tincseit, így rálátást nyújtva annak hegyes fülére. 

Szigün még mindig szigorú vonásokat kényszerített magára. Jól látszott, mennyire küszködik. 

- Nem tudsz nekem megbocsájtani? – kérdezte halkan az isten. Meleg tenyerével és ujjaival tovább simogatta az istennő arcát, aki lassan ellágyult. 

- Tudod, hogy megbocsájtottam már – ejtette ki a szavakat nehézkesen. El akart fordulni, de Loki nem engedte neki. 

- Az jó, mert én nem bocsájtottam meg magamnak – suttogta, szinte hallhatatlanul. Szigün szemeit tágra nyitotta meglepettségében – Haldokolsz, és miattam... 

- Ezt meg honnan tudod? – hördült fel az istennő és könnyeivel küszködött. 

- Onnan, hogy a feleségem vagy, az istenekre! – mennydörögte Loki. 

Néhány lélegzetvételnyit nézték egymást, mint két felhevült vadállat. Mondjuk Szigün annak is érezte magukat. Az az egy mondat, melyet Loki ilyen nagy hévvel ejtett ki, megbékítette felzaklatott lelkét. Az istennő szemei vörösen villantak, addig gyöngének érzett karcsú testébe visszatért az erő. Loki magához ölelte, két kezébe fogta arcát és homlokát az övéhez nyomta. Lassan mindketten elmosolyodtak és halkan nevettek. 

- Sose köszöntem meg neked – mondta végül – Hogy elnyelted a mérget és megvédtél...

- Amiatt haldokoltam egészen idáig – lehellte Szigün – Én nem méregkeverő vagyok. De jobbat nem tudtam. Így hát fel kellett adnom önmagamat, hogy megvédhesselek téged – sóhajtott fel. Loki érintése és ölelése fájt neki, de édesnek is érezte. 

- De már nem kell, hogy védelmezz – villant meg az isten szeme zölden – Mos nekem kell védelmeznem téged. Engedd, hogy segítsek!

Az istennő alig észrevehetően bólintott. Vörös fénye egyesült Loki zöldjével. Érezte, ahogy férje ereje átszállt belé. A méreg lassan kitisztult a testéből, izmai visszanyérték keménységüket és bőrébe is visszaszállt az élet melege. 

Lábbujhegyre állt, majd megcsókolta férjét. Loki mélán nézett rá, most az ő vonásai is másképp láttatták. Vonzónak, de már kevésbé mesterkéltnek. Szigün előtt nem használta hazugságait, az istennő olyannak láthatta, amilyen igazából. Mielőtt bármit mondhatott volna, felesége hegykén sarkon fordult és folytatja útjukat a folyosón.

Könyvborító

Sajna még nem tartok ott, hogy kiadassam a könyvet, hiszen eléggé sokminden hátra van az eseményekből... De végre összehoztam egy olyan képet, amit nagyon szívesen látnék borítóként😍 Zombiet, történetem főszereplőjét pontosan így képzeltem el, és annyira menő lett ez a kép, hogy hát majd meghalok tőle. A korábbi illusztrációkhoz képest, amiket megosztottam ez sokkal inkább olyan stílusú, ami hozzám közeláll. Valamiért jobban szeretem a kicsit realisztikusabb ábrázolásokat 👀 Remélem másnak is legalább annyira meghozza a hangulatát ez a kép, mint nekem 😊 Ha valaha sikerül eljutnom a történet vééig és kiadatnom, borzasztó jó lenne ezzel a borítóval látni 🙀

A nyakék nyomában 19. fejezet

Nonna majdnem három napig aludt. Zombie folyton ott volt körülötte, miközben az istenekkel felkészültek a legrosszabbra. A germánok mellett most már Zeusszal is összetűzésbe keveredtek. Habár íratlan megegyezés állt fenn az istenek közt, miszerint egymásnak nem árthatnak. A Ragnarok után ez nem volt meglepő. Ennek köszönhetően Zombiet nem bánthatták, de ez cseppet sem nyugtatta meg, mert pontosan tudta, az istenek hogyan vívják csatáikat. Természetesen másokkal végeztetik el a piszkos munkát, és egymás szeretett halandóit végzik ki. Mellkasában egyre csak szorította az aggodalom. Rhune és Nonna voltak az egyetlenek az életében, és most már Shannáért is ő felelt. Nem lett volna képes tükörbe nézni, ha miatta valamelyiküknek még egyszer baja esik. Éppen ezeken gondolkozott a hálóban ülve, amikor Nonna kinyitotta szemét. Közel guggolt hozzá és megsimította arcát, hogy macskaszemeibe nézhessen.

- Ikina? – pislogta ki az álmot szeméből és kérdőn nézte a férfit.

- Örülök, hogy felébredtél – mosolyodott el Zombie lágyan – Hogy érzed magad? – simogatta tovább. A boszorkánynak lassan eszébe jutottak a történtek, így összevonta szemöldökét és elfordult. Az isten aggódva kapta fel rá fejét. Felkelt és most az ágyra ülve támaszkodott meg Nonna felett, hogy fölé hajolhasson.

- Nonna? Mi baj? – suttogta kellemes hangján, közben megérintette a lány meztelen karját, amitől az lúdbőrözni kezdett.

- Szégyellem magam – sóhajtotta a lány könnyeivel küszködve – Gyenge voltam... – temette arcát a párnába. Zombie elmosolyodott és beletúrt a vörös és fekete tincsekbe.

- Nem vagy gyenge – mondta halkan, szavai lágyan ringatták a lányt – Fantasztikus vagy – nyomta homlokát a boszorkányéhoz. Nonna szava elakadt, pedig már éppen valami pimaszságot akart válaszolni. Ikina furcsán viselkedett és nem értette, miért. Lassan felnézett a kék szemekbe, amik megint halványan fénylettek. Elámult a bennük kavargó energiától. Ugyan nem látta a történteket, de már ő is tudta, hogy Zombie egy isten. Mégsem zavarta, pedig egész életében csak annak az istennőnek volt hálás, aki a születésében segített. Mellkasa lassan emelkedett, ahogy egyre nehezebben lélegzett és arca felforrósodott. Ikina felocsúdott, mikor észrevette, hogy Nonna tekintete lassan az ajkaira siklik, majd szemét lehunyja. A férfi egész közel hajolt, lélegzetük eggyé olvadt, a bőrük is égett, ahol egymáshoz értek, míg végre finoman rányomta ajkait a lányéira. Kék szemei erősebben égtek, ahogy vágyaik beteljesültek a csókolózás közben, így inkább lehunyta őket. Nonna halkan felsóhajtott, amikor elváltak, hogy fellélegezzenek. Karjait Zombie nyaka köré fonta és nem akarta elereszteni, így az visszahajolt hozzá, hogy folytassák egymás kényeztetését. Akárhányszor farkasszemet néztek, a boszorkány úgy érezte, visszatér belé az élet. A férfi tudatán kívül neki ajándékozta az életenergiáit, miközben falta puha száját.

- Hogy menekültünk meg? – kérdezte két csók között.

- Kiderült, hogy isten vagyok – mormolta Zombie és megpuszilta az arcát – De kishíján Shannát is megöltem – tette hozzá őszintén.

- Jól van? – nézett fel rá igézően Nonna. Zombie csak elbűvölve bólintott – Akkor nincs baj – mosolyodott el megkönnyebbülten – Ne aggódj emiatt – túrt bele a férfi fekete hajába, melynek fonatai kibomlottak, így az egész a vállára omlott – Nem a te hibád, ha még új neked az erőd – vigyorgott és játszadozni kezdett az egyik fekete tinccsel. Zombie is elmosolyodott, először csak haloványan, de Nonna addig grimaszolt, míg ő is el nem nevette magát. Felvonta az ölébe és még egyszer szájon csókolta.

- Elég erősnek érzed magad egy reggelihez? – duruzsolta fülére.

- A reggelire bármikor elég erős vagyok – kuncogta és engedte Ikinának, hogy felsegítse, majd támaszt nyújtson neki. Ahogy belekapaszkodott az izmos karba, észrevette a rúnák hiányát.

- Eltűntek? – dörzsölte meg fehér ujjbegyével a kreol bőrt.

- Loki azt mondta, már az erőm részévé váltak – ismételte el a germán isten szavait.

- Szóval olyan, mintha magadba olvasztottad volna őket? – tűnődött Nonna, ahogy egymás kezét fogva sétáltak ki Loki nappalijába.

„Na végre!” – loholt oda hozzájuk Rhune – „Már azt hittem Csipkerózsika lett belőled” – lihegte oldalra billentett fejjel. A többiek is felemelték fejüket. Eddig az állatszőrméken ülve tanulmányozták Szkádi térképét. Az említett istennő és Vatacumi komiszan néztek össze, majd rájuk és egymásba font ujjaikra. Loki azonban tisztességes tábornok lévén egyből vissza is parancsolt mindenkit a taktikai megbeszélésbe.

- Az Yggdraszil mélyébe kell hatolnunk – kezdett bele a megtévesztés istene.

- És az miért is lesz nekünk jó? – emelte fel Szigün gyanakodva egyik szemöldökét.

- Ikinát istenné kell avatni – fejezte be a gondolatmenetet Vatacumi és jelentőségteljesen nézett végig az asztal körül ülőkön.

- Tessék? – meredt Lokira Zombie – Engem csak a sajátjaim avathatnak istenné, nem a germánok közé tartozom...

- Hát nem jöttél még rá? – csóválta meg fejét Loki és kelletlenül csettintett nyelvével – Az Yggdraszil egy ősi fa, szinte teljesen saját életet él és már jóval mielőttünk itt volt. Mondhatnám azt is, hogy saját akarata van. Tökéletes lesz arra, hogy kiálld a próbatételeit és végre elfoglald a helyedet a sajátjaid között. – Ekkor az élet fájának belsejében kék erek kezdtek pulzálni, mintha csak egyetértett volna Loki szavaival.

- Próbatételek... Nem érünk most rá ilyesmire! – zsörtölődött Zombie. Nonna megszorította kezét az asztal alatt, amitől egy árnyalatnyit nyugodtabbá vált.

- Annyi időnk van, mint a tenger, hidd el – vigyorgott a germán isten – Yggrdaszilban nem úgy telik az idő, ahogyan azt halandó ésszel fel lehetne fogni – kelt fel ültéből, majd könyvtárának egyik polcán végighúzta jeges érintését, így pedig rúnák villantak fel rajta és egy titkos ajtó tárult ki. Szkádi, aki addig szárított húst majszolt, csillogó szemekkel szemlélte a többezer lépcsőfokot, melyek a fa gyökere felé vezettek a mélybe. Idejét sem tudta, mikor gyűltek össze Yggdraszilban. A germán istenek ugyanis Ragnarök előtt minden évszakban az élet fájában tartották meg lakomáikat és megbeszéléseiket. Szerette, hogy a fa melege és mohás illata körbelengte őket, végre egy kis időre megszabadultak jeges természetüktől és zord körülményeiktől. Nem mintha Aszgard márványos lépcsői és oszlopai, soha ki nem fogyó kútja nem lettek volna elég magasztosak, de pont ezért nem rajongott értük soha. Ő az erdő zöldjét, a levelek zörgését, az avar illatát és az állatok hangját szerette. Yggdraszil belseje varázslattal töltötte meg magát, aki a nagy csarnokaiba lépett, úgy érezhette, mindenhonnan napfény sugárzik rá és harmat simogatja meztelen talpát.

De Loki nem a fény termeibe invitálta őket. A vádaszat istennője sosem járt a fa másik részein azelőtt. Olyan izgalom kerítette hatalmába, amit már nagyon régen érzett. Hiszen végre valami újat fedezhetett fel, pedig már azt hitte minden térképet megfestett, amik ezt a világot tükrözhették. Nem tudta, milyen lehet az a beavatás, melyről Loki beszélt, hiszen az ő beavatása annyiban merült ki, hogy egyszerre minden asgardi elfogadta istennek és férjet ajándékoztak neki. Alig várta, hogy megtudja, mi lehet a mélyben.

Vatacumi szeme sarkából figyelte az istennő izgalmát és halványan elmosolyodott. Eközben Loki már át is lépte a titkos ajtót és az első lépcsőfokon állva várta őket. Zombie kissé vonakodva ugyan, de követte, majd a többiek is szépen sorban.

- Lehet tudni, miféle próbákat kell kiállnia? – kérdezte hosszú menetelés után Nonna.

- Yggdraszilnak három kútja van – kezdett bele a megtévesztés istene – A ti halandó mítoszaitok forrásokként emlegetik őket. Az egyik a Hvergelmir, itt él Nidhogg is.

- Nidhogg még él? – vágott szavába Vatacumi. Tekintete ellentmondást nem tűrő és izgatott volt.

- Vannak, akik szerint igen – felelte Loki – De nehéz ráakadni. Manapság már csak azoknak mutatja meg magát, akikkel valóban tervei vannak, vagy beszédbe akar elegyedni. Nem egy vérengző fenevad ő sem, csak megvan a saját feladata, mint mindnyájunknak.

A sárkányisten boldogságát nem is tudta volna palástolni. Úgy tűnt ez a hirtelen jött utazás az életfa gyökerei felé mindenki számára reményekkel kecsegtetett, egyedül Zombie szívét töltötte el egyre sűrűbb aggodalom.

- A második kút Urdarbrunn – folytatta Loki – Ennek különlegessége, hogy vize felfelé folyik, Yggdraszil kérgének belsejében. Az egyik fényes terem, mely egészen fent helyezkedik el, a mi tanácstermünkként szolgált évezredeken át, és az Urdarbrunn egyik ere folyik keresztül rajta. Ez egy veszedelmes kút, a Nornák tiltott és értékes vize.

- Nornák? Azok meg mifélék? – kérdezte Shanna. Loki meséje annyira lekötötte, hogy most már ő is fesztelenül kapcsolódott be a társalgásba.

- Ők a három sorsistennő. Urd, Verdandi és Szkuld. Ők öntözik az Ygdraszilt, az ő erejüknek köszönhető, hogy az éltető víz felfelé áramlik a kéregben. Ezen kívül a sorsaink fonalaiért is ők felelősek. Hasonlóak görög rokonaikhoz, akik az élet fonalait mívelik.

„És a harmadik kút? Az már biztos valami muris lesz nem?” – kérdezte most Rhune.

- A harmadik kút mind közül a legveszélyesebb. Azt a kutat Mimir emelte és a Mimirbrunn névre keresztelte. Ez a kút a bölcsesség kútja. Mimir mostanában már nem őrködik felette, mint régen, így nem kell amiatt aggódnunk, hogy összefutunk egy szentfazékkal – vigyorgott komiszan – Viszont van egy régi történet, ami aggodalomra adhat okot.

A többiek kíváncsian húzták ki magukat, miközben már legalább ötszáz lépcsőfokot tettek meg lefelé. A lépcsősor most észak felé kanyarodott, és a fa belsejét adó meleg egyre hűvösebb párába váltott. A társaság kíváncsian várta, mi lehet az a történet, így Loki színpadiasan felsóhajtott.

- Mindenek Atyja egyszer inni kívánt a Mimirbrunnból, de addig nem kaphatott a nedűből, míg fél szemét Mimirnek nem adta zálogul.

- Attól tartasz, Mimir még most is megfigyeli a kutat a szemmel? – találta ki gondolatait Zombie.

- A Ragnarök után minden isten elvonult innen. Egyedül Nidhogg és a Nornák maradtak itt, hogy védelmezzék és gondozzák otthonunkat. Ezért is volt hozzá elég merszem, hogy egyből ide, mindenki orra elé rejtőzzem. Senki se gondolt volna rá, hogy az áruló Loki pont az életfába bújik. De ez a mindentlátószem eléggé nyomaszt engem.

- Mi van, ha nem akarok isten lenni? Nem is kellene ezt az egészet végigcsinálnunk – torpant meg Zombie és vele egyidőben a többiek is döbbenten álltak meg.

- Ez nem olyan dolog, amit csak úgy megválaszthatsz, Ikina – lépett hozzá Szigün – Ha el akarod dobni magadtól, aki vagy, az megmérgez és örökké kínokba fog taszítani. Az erőd lassan fel fog emészteni – sütötte le szemét – Nem menekülhetsz az elől, aki vagy, de megpróbálhatod a legjobbat kihozni belőle.

A csapat egy apró pillanatra meghatódva nézte a mérgek és a hűség istennőjét. Tudták, hogy valamit rejteget előlük, de szavai új erővel töltötték meg őket. Zombie elismerően és aprón bólintott, és ezután kissé határozottabban lépdeltek lefelé még legalább négyszáz lépcsőfokot.